Minden valamirevaló filmkedvelő azt gondolhatná, hogy egy ilyen stáblistát magáénak mondható mozival nem nagyon lehet mellényúlni. Van egy rossz hírem: lehet, nem is akármennyire.
Fassbender, Bardem, Cruz, Diaz és Pitt szereplése Ridley Scott filmjében, amit ráadásul Cormac McCarthy írt… kell ennél több? Nos ezek a nevek sajnos itt nem megmentik A jogászt, hanem még érthetetlenebbé teszik a filmet és dühösebbé a nézőt. Nehéz elmondani, hogy mi is vele a probléma, illetve inkább nehéz eldönteni, hol kezdjem a felsorolást. Először is, a történet egy szörnyen összeeszkábált bűnügyi-drámai katyvasz. Úgy kell ezt elképzelni, mintha csináltak volna egy öt-hat órás filmet, majd random kivágták volna a jelenetek háromnegyedét. Csak míg ez bizonyos rendezőknél sikeres módszer is lehet akár, itt rémesen idegesítő (pláne hogy tudjuk, valójában nem ez történt). No, nem arról van szó, hogy nem érteni meg miről szól: adott egy nősülni készülő jogász (Michael Fassbender), aki valamilyen – nem megmagyarázott módon – belekeveredik valamiféle drogügyletbe – amiről szintén nem derül ki igazából semmi. Ebben a kétes bizniszben részt vesznek bizonyos ismerősei is – akikről nem derül ki, honnan ismeri őket, sem az, mi a pontos feladatuk. Aztán vannak ellenlábasok is, de (Meglepetés!) nem kapunk róluk információkat, se motiváció, se kapcsolódási pont terén.
Ez eddig nem hangzik túl jól, ugye? Pedig ehhez még jön az is, hogy a film tele van didaktikus, filozófikus monológgal, a legtöbb esetben mindenféle létjogosultság nélkül. Merthogy ezek a nagy beszédek semmit sem adnak hozzá a jellemek fejlődéséhez vagy megismeréséhez. Még mindig bízhatnánk a színészi játékban, csakhogy ezúttal bármilyen döbbenetes is, de Cameron Diaz hozza a leghitelesebb és legösszetetteb alakítást (pedig én kimondottan nem szeretem őt). Brad Pitt ripacskodik; Fassbender fapofával nyomja végig a másfél órát, majd végül egy szörnyen kínos, taknyát-nyálát összefolyatós sírással próbál kompenzálni… sikertelenül; Penelope Cruz meg egy szürke karaktert hoz a kelleténél is szürkébben. Sajnos hiába azonban Diaz meglepően jó alakítása, a szerep, amit megformál, McCarthy nőket illető teljes értetlenségéről tanúskodik. Ha a „minden nő egy kurva” blődségre keresnénk példát, hát Malina jelleme csodálatos illusztráció lenne. Ráadásul A jogász megnézése után egészen biztos, hogy Diaznak az a bizonyos testrésze mindenkinek többször eszébe fog jutni.
De a legbosszantóbb mégis az, hogy a néző folyamatosan reménykedik. Reménykedik, hogy a hosszas koncentráció majd meghozza gyümölcsét, és végül egy fordulatokkal teli kerek egész lesz a jutalma. De a stáblista megjelenésekor csak egy óriási WTF érzés és egy se füle, se farka történet az eredmény. Talán egy kísérlet volt ez a celebség erejének felmérésére. Vajon eladhatóvá teszi a cseppet sem jó A jogászt pusztán a sztárparádé? Nem hinném.
