A Schultze Gets The Blues című film vetítése előtt úgy éreztem, vakrepülésbe kezdek, mivel az égadta világon semmilyen előzetes információval nem rendelkeztem a filmet illetően. Mai német film, biztosan megint valami drogos ámokfutás, esetleg valami autópályás száguldozós akciófilm, suhantak át agyamon a különböző előítéletek. Aztán elsötétült a nézőtér, s az első kockák alatt eszembe jutottak már régi emlékképek is a német filmművészetet illetően, Murnautól, Langtól Fassbinderen és Herzogon át Tom Tykwerig. Lehet, hogy filmet látok?! Azt hiszem, más, filmet hivatásszerűen néző embernek is vannak olyan misztikus fogódzói, példának okáért, ha a filmben a telihold jóval nagyobbnak látszik a valóságosnál, a film nagy valószínűséggel a szentimentális giccs kategóriájába tartozik, ha a horizont a vászon vízszintes osztásánál lejjebb van, akkor erősen transzcendentális a hangvétele, ha feljebb, akkor földközeli stb. Persze, ezek éppen olyan dolgok, mint hogy mit nézünk meg először egy nőn (férfin). Összetettebb, alaposabb képet csak komolyabb vizsgálat után kaphatunk, de hát ugye az első benyomás súlya... Nekem, tán túl egyszerűen, az első benyomás a legelső kép, amit a rendező megmutat. A Schultze... egy erősen dekomponált képpel kezdődik, egy szélgép csigalassúsággal forgó lapátjai láthatók a kép balszélén, az is mintegy kifelé tekeri magát a képből, valamint meddőhányók, kopár föld a kép többi túlnyomó részén. Ergó nagy üresség. Ha valaki ezzel indítja filmjét, nyilván meg fogja tölteni ezt valamivel, hiszen csak nem várja tőlünk, hogy a semmit nézzük másfél órán át. Mindenesetre munkanélküli kaszkadőröket foglalkoztató tucat-akciófilm nem lesz, az már ennyiből bizonyos. Nem is lett az.
Schultze, az erősen korpulens agglegény egész életében a bányában dolgozott, ha nem, akkor a nehéz munkához szükséges étel- és italmennyiséget töltötte magába, valamint tangóharmonikáján a szokásos, söriváshoz nélkülözhetetlen umtatta-polkát játszotta derék falubéli sorstársainak. Amikor nyugdíjba küldik, furcsa változásokat tapasztal magán, még orvoshoz is elmegy. Megváltozik az ízlése, öregkorára unni kezdi a polkát, legszívesebben valami rádióból hallott zenét játszik, a louisanai lápvidék hagyományos blues-zenéjét. Schultze ráébred, hogy az élet nem csak sivár hétköznapok egymásutániságából áll, hanem lehet szép is. A sors úgy hozza, Amerikába utazhat, részt vehet egy ottani német kolónia sörünnepén, ám ehelyett Schultze saját odüsszeiába kezd, az új kedvenc zene születésének helyszínén kezdi keresni az élet szépségét, az igazi bluest. És aki keres, talál is, többet is, mint amire számított... (mint ahogyan én is...)
Michael Schorr rendező vezetésével a kicsi, mozgékony, ám mind képileg, mind hangzásilag rendkívül igényes dokumentumfilmes stáb, a néhány profi, de javarészt a forgatási helyszíneken lakó helybeli amatőrökből álló színészi gárda hitelesen meséli a későn, ám még éppen idejében ébredő Schultze, a Svejk, Biberkopf, valamint más, a német dominanciájú Közép-Európában lakó kispolgár közeli, de nem vér szerinti rokonának történetét. A valós helyszíneken játszódó pikareszk történet az élettel való megbékélés mindenki számára érthető, de filozófiai mélységű példázata. Hiteles, tehát hazugságmentes. Igaz, mert valódi. Mese, mert ilyet csak a mesében lehet elmesélni. Finom humora a legnagyobb bölcsességek humora. Mentes mindenféle tanári kioktatástól, orra koppintástól, ex catedra kijelentésektől. Részvétteljes. Valami fura keveréke a korai Fassbinder-filmek kíméletlen társadalomrajzának, Forman és Menzel emberszeretetének és bölcs humorának, Aki Kaurismaki szür-naturalista tündérmeséinek, mégis egyedi, originális alkotás. A horizont ott van a helyén, a film végi csúcspontban a telihold is éppen akkora, amekkorának lennie kell.
E mély humánumtól átfűtött, bölcs humorú, különleges hangulatú, ám mégis nagyon szórakoztató film méltán érdemelte ki egy sor európai filmfesztivál legjobb rendezőnek (Velence 2003, Gijón 2003, Róma 2004), és legjobb filmnek, színésznek, forgatókönyvnek, látványtervezőnek (Stockholm 2003) kijáró díjakat. Fullosan rulz, hogy mindenki értse.
