Vajon romantikus vígjátéknak lehet-e nevezni azt a filmet, amiben két idiótát ide-oda dobál a sors, és még a szerelemben is csalódniuk kell?
A filmvásznon feltűnő sorsszerű találkozások, titokzatos vonzalmak, és a celluloidszalag örökkévalóságában egyesülő szerelemesek reményt és vigaszt adhatnak nekünk, akik a habkönnyű, rózsaszín álmoktól távol, a való világ szürke mocsarába ragadva tengetjük életünket. Éppen ezért a romantikus film tulajdonképpen kábítószer, a nép modern ópiuma, aminek minden adagja kilencven perc önfeledt boldogságot ad, egy színesebb világ kapuit tárja fel, és utóhatásként akár napokra módosítja tudatállapotunkat. A legújabb romantika-löket, a John Cusack fémjelezte Szerelem a végzeten azonban olyan nagy mennyiségben tartalmazza a fő hatóanyagokat, a szerelem koncentrátumot és a boldogság kivonatot, hogy az már az átlagos realitásérzékkel megvert nézőknél is túladagolási tüneteket vált ki.
Egy férfi és egy nő sorsa keresztezi egymást New York karácsonyi forgatagában, bedobnak együtt pár krémest, flörtölnek egy kicsit, majd elbúcsúznak. Nemsokára azonban újból egymásba botlanak, és ezt a második találkozást már annyira sorsszerűnek érzik, hogy próbára teszik a végzetet, hátha egymásnak rendelte őket. A csillagokban azonban más van megírva, ezért elválnak. A közösen töltött órákat azonban soha nem tudják elfejteni, még akkor sem, amikor évek múlva Amerikai két ellentétes szegletében mindketten a házasság rémisztő közelségébe kerülnek. Elindulnak hát, hogy egymásra találjanak, mi nézők pedig nyomon követhetjük a két párhuzamos nyomozást egészen a cseppet sem váratlan végkifejletig.
A forgatókönyvíró, Marc Klein valószínűleg az igazi, végzetes szerelmet akarta megírni, de nem jutott tovább a brazil szappanoperák naiv világánál. Sajnos túl nagy szerepet szánt a történetben a végzetnek, ami nem csak a cselekmény kulcspontjain avatkozik bele a szereplők életébe, hanem szinte minden lépésüket irányítja. A sorsszerű jelenetek túlburjánzásával azonban egyrészt csökken a történet hitelessége, másrészt, egy idő után a filmben ábrázolt szerelem is üressé válik, hiszen a szereplők, vonzalmaiknak tudatosan engedő szerelmesek helyett, a világon vakon átgázoló idiótáknak tűnnek.
Ilyen félresikerült történetben még John Cusack, a kisrealista romantika ikonja, a Pop, csajok satöbbi sztárja is csak feszeng, tehetsége pedig súlytalanná válik. Partnere, a Sok hűhó semmiért Kenneth Brannagh-féle feldolgozásában feltűnt Kate Beckinsale pedig annyira jelentéktelen, hogy a moziban eltöltött másfél óra után legfeljebb arra emlékezhetünk, hogy még hollywoodi viszonyokhoz képest is egészséges és csillogóan fehér fogsora van.
Mindezek miatt a Szerelem a végzeten csak azoknak a romantika elvonásban szenvedőknek ajánlható, akik nem félnek attól, hogy a vászonról rájuk zúduló hamis, és nevetséges szerelem mellékhatásaként fejfájás, szédülés, súlyosabb esetben pedig hányinger vagy dühkitörés léphet fel.
