Stallone sokadszor, De Niro másodszor ölti magára a bokszkesztyűt, a néző pedig arra vár, hogy humorral idézzék meg legendás szerepeiket. Ám csak néhány halvány viccecskére futja, a film teljesen másról szól.
Míg Stallone már évek óta folyamatosan „visszatér”, de még mindig nem ért oda, De Niro megállíthatatlanul pörög (ha nem egyéb, mellékszerepekben), és hozza legalább a minimális színvonalát. Valamiért mindig is két különböző generáció (de legalábbis más filmes miliő) arcának tűntek, csak a Grudge Match döbbent rá, hogy valójában mindössze három év különbség van köztük. (És fényévek, színészként.) Most bokszolókat alakítanak, akik 30 éve nem vívtak – mással sem, egymással sem –, de ringbéli rivalizálásukat magánéleti súrlódások is súlyosbítják: Kid (De Niro) elszerette Razor (Stallone) nőjét, Sallyt (Kim Basinger), sőt teherbe ejtette. A szerelmi háromszög tagjai azóta sem beszéltek, most viszont egy pofátlan impresszáriónak köszönhetően újból szembe kell nézzenek egymással. Ringben és életben egyaránt.
A szinopszis megannyi nagyszerű lehetőséget ígér, papíron roppant jól fest az öreg Rocky Balboa versus öreg Jake La Motta meccs, de a családbarát megközelítés és az inspirálatlan forgatókönyv cserbenhagy: szereplőt, nézőt egyaránt. De Nirónak még csak-csak lenne annyi perszónája, hogy elvigyen magán egy mozit, de a sablonos figura (hányadik „mogorvának tűnő, de a végére megpuhuló szívű apát” látjuk éppen?) és a fifti-fiftibe osztott filmidő (merthogy a vetélytársnak is kell szerepelnie) lehetőséget sem ad neki, Stallonénak pedig túl kevéssé macsó, de legalább akciószegény a szerepe, a romantikusabb jelenetekben meg egyszerűen mellőz minden hitelességet, darabos és ritmustalan. Fizikai erőnlétben Stallone veri De Nirót, színészként viszont utóbbi dominál – nem mintha nagyon megerőltetné magát. Üdítő tünemény a nagyon elegánsan idősödő, manapság ritkán filmező Kim Basinger, szerepe viszont marginális; a jó öreg Alan Arkin pedig nagyszerű, mint mindig, de edzőként sokat ő sem tehet; Kevin Hart harsány jópofizgatása pedig teljesen kilóg a képből.
Egy efféle sportfilmnek két része van: az első, hosszabb, a felsrófolásé, a második, általában klimaxosra vett, rövidke rész pedig maga a meccs, amikor az addig csak szóban elsütött feszültséget fizikai síkra terelik. Itt utóbbi működik jobban, maga az összecsapás pont eléggé izgalmas egy effajta, vígjátéknak eladott filmhez, az azt megelőző másfél óra viszont siralmasan didaktikus és ismerős: hetvenéves korára mindkét ökölvívó le kell számoljon valamivel, például makaccsággal vagy magánakvalósággal, hogy aztán – felismerve az igazi értékeket életükben – befogadhassák a legszebb dolgot, ami megtörténhet velük: a sportszerűséget. Stallone pl. élemedett kora ellenére ismét összejön Basingerrel, Kid pedig újonnan felfedezett fián keresztül jön rá, hogy a család milyen nagyszerű dolog. Emígy, a Tanulsággal felvértezve aztán már büszkén állhatnak a ringbe, természetesen nem leszek spolieres, nem mondom meg, hogy ki győz, vagy hogy győz-e valaki egyáltalán, de azt sem tudnám őszintén állítani, hogy ezért érdemes kivárni azt az erősen lightos, hígacska két órát.
De ha már kivártuk, akkor ne álljunk fel a feliratok kezdeténél: felbukkan ugyanis egy rövid stáblistás jelenetben Mike Tyson és Evander Holyfield (előbbi harapta le utóbbi fülét 1997-ben) és mindent visznek. Ha az egész film ilyen bevállalós és vicces lett volna, valamint ennyire épített volna a két főszereplő korábbi szerepeire és személyére, akkor mindenki nyert volna, inkluzíve a nézőt. Ja, és a film rossznak rossz, de ezt a magyar címet nem érdemli meg.
