Számtalan értéke ellenére, valamint a tehetséges készítők erőfeszítései dacára a Vadon monoton és egyenetlen film lett. Bár jobb pillanataiban megrázó és megható, megnevettető és elgondolkodtató, de sokkal inkább egy szkeccsfilm, mint egy egységes alkotás.
Reese Witherspoon meggyötört arccal, áhítattal a szemében, enyhén tátott szájjal a kamerába néz – beleégett a szemembe ez a képkocka. Pedig elsőre teljesen magával ragadt (például amikor az előzeteséről írtam). Aztán láttam ugyanezt sivatagban, aztán szélben, hóban, esőben, sebes arccal, kócosan, esőkabátban, és egy idő után annyira elegem lett belőle, hogy látni se akartam.
Pedig tudtam, mire számítsak, hiszen a film alapjául szolgáló regényt az elmúlt hetekben olvastam, és kifejezetten kedveltem. Cheryl Strayed bátran írt kanyarokkal és kudarcokkal tarkított életéről, annak azon szakaszáról, amikor elindult 1500 mérföldes útjára, hogy négy évvel anyja halála után feldolgozza azt, mielőtt felemészti a gyász. Útja a Pacific Trail Cresten egyfajta belső road movie, amelynek végén a főhős feloldozásra lel – valahol tehát félúton van az Ízek, imák, szerelmek és az Út a vadonba között.
Bár a könyv remek, alapvetően szélesvászonért kiált, hiszen a Sziklás-hegység gyönyörű tájait nem képes igazán visszaadni (noha nem is ez volt elsősorban a célja). A megfilmesítés jogára Reese Witherspoon a megjelenés évében állítólag olyan gyorsan csapott le , mint gyöngytyúk a takonyra. Producerként már ő kérte fel Nick Hornbyt a forgatókönyv megírására és Jean-Marc Vallée-t (Mielőtt meghaltam) a rendezésre. A főszerepet pedig azonnal magára osztotta.
A végeredmény pedig ilyen nagy nevek ellenére is felemás lett. Hornby íróként többször bizonyított (Egy fiúról, Hosszú út lefelé), első szkriptjével (Egy lányról) rögtön Oscar-díjat szerzett, most azonban hiába dolgozott ismét egy lány memoárjából, nem sikerült egyenletes forgatókönyvet írnia. A Vadon túlságosan szabdalt, szinte nincsenek benne 60 másodpercnél hosszabb jelenetek, egy-egy flashback mindig megszakítja az összetettebb szakaszokat. Én azt is az ő felelősségének tartom, hogy indokolatlanul sok zenei betét van a filmben (részben a kilencvenes évek zenéi iránti rajongásáról szól a Pop, csajok, satöbbi), ami éppen ellentétes azzal, amit eredetileg Cheryl megélt – a csendet, az azzal összefüggő magányt.
Nem tartom jó ötletnek azt sem, hogy Reese Witherspoon producer és főszereplő is egyben, úgy vélem, a színésznő beleszólhatott a vágásba. Bár alakítása számos ponton elismerésre méltó, és látszik az óriási erőfeszítés, amit a szerep miatt vállalt, tényleg bosszantóan gyakran ismétlődik az ominózus jelenet a filmben. A minap Marion Cotillard színjátékával kapcsolatos aggályairól írt a kollégám, nos őszintén szólva én akkor lennék csalódott, ha Witherspoon nyerne.
A hibák mellett azonban a Vadonnak számos erénye is van. Kifejezetten jó a humora például, Cheryl vándortársai is kifejezetten emberi figurák, nagy kár, hogy nem ismerünk meg többet belőlük. Ráadásul a dráma annak ellenére nem giccses (egy-két kivételt eltekintve), hogy nagyon könnyen eshetne ebbe a csapdába. Az érzelgősség helyett viszont sikerül tartalmas gondolatokat is közvetítenie, a főhős talpra állása valóban példaértékű. És akkor még nem is említettem meg Laura Dern kiváló alakítását Cheryl anyjaként, Jean-Marc Vallée ismét bebizonyította, nagyon jól ért a színészvezetéshez.
Talán a fentiekből is látszik, a Vadon pozitív befogadásához szükség van némi extra erőfeszítésre a nézőtől. Nem feltétlen könnyű darab, több szempontból se, de semmiképp nem időpazarlás megnézni. Összességében azonban azt gondolom, nem pozitív értelemben megosztó alkotás.