Az Amerika-ellenesnek kikiáltott film kényes kérdéseket feszeget. Megérthető, lefordítható, komolyan vehető-e az Ikertornyok tragédiája egy más világrendszerből, más körülmények közül nézve? Kiderül továbbá, hogy milyen logikai mutatvánnyal igazolhatóak az öngyilkos merényletek.

Amennyiben a Tisztelt Olvasónak kialakult véleménye van a szeptember 11-i terrortámadásról, ne nézze meg a 11'09''01 című filmet. A producerek által felkért, a világ különböző országaiból és kulturális régióiból származó rendezők ugyanis komolyan vették feladatukat. Rövidfilmjeikbe belesűrítették a tragédiával, és annak következményeivel kapcsolatos érzéseiket, gondolataikat. Ezek pedig már csak olyan dolgok, hogy nem mindig vágnak egybe a mi véleményünkkel.

A film már első bemutatóján, a Velencei Filmfesztiválon botrányt kavart. Bírálói egyenesen Amerika ellenességgel vádolták a mű egészét, ami meglepő annak fényében, hogy az egyes térségek képviselői mondhatni demokratikus módon jutottak szóhoz. Minden alkotó 11 perc, 9 másodperc plusz 1 filmkocka hosszúságban készíthette el filmjét.

A producerek pedig nem cenzúrázták az elkészült munkákat, tartalomtól, esetleges formai hibáiktól függetlenül helyezték egymás mellé azokat.

A film erős hatása nyilvánvalóan politikai, világnézeti töltetéből ered, noha nem egy rendező a művészi megközelítésre helyezte a hangsúlyt. Ezek a szkeccsek talán a 11'09''01 legemlékezetesebb darabjai. A francia Calude Lelouch New Yorkban játszódó filmje egy siketnéma nő és egy siketnéma idegenvezetőként dolgozó férfi kapcsolatának utolsó napját villantja fel. A csönd lenyűgöző erővel ábrázolt dimenziójában, egyedül őrlődő nő tudja, hogy szerelmüket már csak a csoda mentheti meg. És valóban. Az ajtóban váratlanul újra feltűnik a férfi. Ruhája, arca, egész teste valami ismeretlen eredetű a portól szürke.

A másik, művész indíttatású munka meglepő módon amerikai rendező keze alól került ki. A Sean Penn által jegyzett filmnek már önmagában érdeme, hogy nem merül el a közhelyes érzelgősségben, mentes a hazafias pátosztól. Személyes hangvételű darab. Egy kissé megkattant, sötét szobájában egyedül vegetáló amerikai öregember szűk, tévé, magány és sör által határolt mindennapjait látjuk. Egyetlen társa felesége, akit ugyan évtizedekkel ezelőtt eltemetett, de ő mégis nap, mint nap ruhát készít ki számára, és gyakran beszélgetnek is.

Egy reggel világosság tódul a mindig homályos szobába, az öreg arca felderül, virágai felélednek, boldogan rohangál körbe, míg felesége fényben fürdő ruhájára nézve rádöbben: valójában egyedül van. A kamera kihátrál az ablakon, és látjuk, amint a házfalon felülről lefelé bekúszik egy másik fénycsík is.

A dinamikus, feszes sztori képes feledtetni a jelenet mesterkélt, videoklipes képeit is.

Az iráni Samira Makmalbaf a téma ideológiai oldalára vezet át bennünket. Megérthető, lefordítható, sőt, komolyan vehető -e Amerika tragédiája egy más világrendszerből, más körülmények közül nézve? A legtöbb rendező ezeket, a provokatívnak is tekinthető kérdéseket feszegette.

Makmalbaf, sivatagi falucskában játszódó jelenetében a csadoros tanárnő afganisztáni menekült gyerekeknek igyekszik érzékeltetni a New York-ot ért borzalmakat. A porban ülő, szutykos kölykök igyekezete, hogy a folyamatos háború és nyomor valóságából megértsék, mi az, hogy "ikertornyok", hogy "mobilon kért segítséget", hogy "utasszállító gép", azonban tragikomikussá változtatja a szituációt.

Sajnos rendezőnő, talán nem bízva a történet erejében, sután a dialógusokba gyömöszölt információkkal (pl. hogy 3 millió afgán menekült él Iránban) töri meg a szkeccs feszültségét, és őszinte hangnemét.

Mindez azonban fel sem tűnik a két szélsőségesen elfogult rendező filmje mellett. Az egyiptomi Youssef Chahine egy rendező és egy már halott, de szellemként megjelenő amerikai katona didaktikus beszélgetésében bizonyítja be, hogy az amerikaiak megérdemelték, mert például Vietnámban is miket csináltak. A szappanoperák vizuális világát idéző jelenetek egyikében váratlanul kiderül, milyen logikai mutatvánnyal igazolhatók az öngyilkos merényletek: "Igaz, hogy a merénylők által kifogásolt lépéseket nem az egyszerű emberek, hanem kormányaik teszik, de a kormányokat végül is ők választják meg. Ha a civilek ellen küzdenek, a kormányok ellen küzdenek."

A frontvonal másik oldaláról, az izraeli Gitai ezzel szemben leborul Amerika áldozatai előtt. Öngyilkos merénylet helyszínén vagyunk. Pánik, vér, romok. Látványosan odaadó mentős és önfeláldozó katona ordítozik a hangosbeszélőjébe, tolongás, mentők jönnek-mennek, - csak a történet áll le ezen a ponton. A néző érti a szituációt, de a jelenet még percekig kitart. Aztán jönnek a fotósok és egy filmes stáb, nyomulnak, értjük, de ők azért további hosszú percekig nyomulnak még. Majd egy riporternő fülhallgatójába bejelentkező hangot hallunk: "Most nem kerültök adásba, mert ennél sokkal, de sokkal fontosabb dolog történt." Értsd, halott emberek igen is összehasonlíthatók, mégpedig halálokuk világpolitikai súlya alapján.

A téma szélesebb kontextusba helyezése, ami Gitai esetében valószínűleg keveseket kavar majd fel, Ken Loach munkáját viták kereszttüzébe állíthatja. A 11'09''01 legfelkavaróbb darabja meglepő módon angol rendező munkája. Még akkor is, ha a film egy másik szeptember 11-nek állít emléket. A mértéktartással komponált, emberközeli felvételeken idősödő férfi levelet ír. Azt állítja magáról, terrorista. Részvétét fejezi ki a New York-i merényletben elhunytak hozzátartozóinak. Tudja, mit éreznek, ismeri a fájdalmat, az ő álmai is szeptember 11-én törtek össze. Igaz, az még a hetvenes években történt, Chilében. Ezen a napon döntötte meg a szabadon választott elnökük, Allende kormányát - a CIA aktív támogatásával - a kegyetlen diktatúrájáról hírhedté vált Pinochet.

Az egyszerű szavak, letisztult képek és dokumentum-felvételek elegye megrázó sorsot vázol fel, egy, őszintén hívő ember életútját a szabadságból a kínzókamrán keresztül a száműzetésbe.

A fojtott izzású szkeccs dühöt, értetlenséget, vagy kérdések tömkelegét hagyja hátra az emberben: Össze lehet hasonlítani az ártatlanul meggyilkolt embereket? Ki a bűnös és ki az áldozat? Megváltozott-e bármi is szeptember 11-ével?

Az utolsó, japán film már ennyit sem kérdez. Főszereplője, a háborúból hazatérő fiú kígyóként csúszik a földön. Elhangzik a Hirosima szó. Ez már Amerika-ellenesség?

Szent háború nem létezik. - szól a film utolsó mondata.