A szokatlan nevű fivérek, Artin és Nate Békásmegyeren laknak. Épp kirobbanni készülő konfliktusuk is szokatlan. Nem a nemzedéküket gyötrő lakásmizéria, hanem éppenséggel a váratlanul rájuk szakadó lakásbőség fordítja őket szembe egymással és a kérdéssel, ki maradjon a négyszobásban, és ki hurcolkodjon át a házasság és a vidéki otthon révébe ért anyjuk otthagyott egyszobásába.
Az eldöntendő kérdés körüli huzavona még épp csak készül a tetőfokára hágni, amikor már egy újabb konfliktusforrás üti fel a fejét a láthatáron, történetesen egy szőke, romantikus lelkületű, bár a bosszús kocsirongálásban rendkívül operatívnak bizonyuló csomagkihordó lány személyében. A hirtelen bekövetkezett anyahiány, az internetről letölthető zenék piacrongáló hatása, s főként a fivére sokszoros sikerrel koronázott szexmániájával antagonisztikus ellentétben álló saját félénksége Artint a frusztráltság különböző fokozatú állapotaiba veti, amitől rendre rém szórakoztató monológoknak fut neki, jobb megoldás híján. A dolgok végül elrendeződnek, sőt, boldog véghez érnek mind a négyzetmétereken, mind a szőke csomagkihordó lányon való osztozkodás ügyében, köszönhetően nem kis részben egy zenemániás újságárus fiúnak és egy filmmániás, bölcs telepi csodabogárnak. Na meg a Casablanca közösen átírt befejezésének, mint igaz áldozatnak a szerelem oltárán.
Dyga Zsombor Tesó című filmje több szempontból meglepetés. Mindenek előtt a könnyed stílusa, egyéni hangulata fog meg, az az iróniával és öniróniával bőségesen átitatott természetes játékossága, amitől mintha nem is ezen a gondterhelt, összeráncolt homlokú közép-európai tájon járnánk. Pedig minden zeg-zug ismerős, még a közhelyeket is betéve tudjuk a betonrengetegről s lakóiról, az ostoba előítéletekről nem is szólva, de ezeknek itt nyomuk sincs, itt az otthonosság, a belakottság, a városrész sablonokból kiszabadított lelke van jelen. Egy embernemű világ jelenik meg a vásznon. Még akkor is - vagy tán éppen ezért? -, ha ez meglehetősen zárt világ. A Tesó a huszonévesek filmje, ezen belül egy pontosan körülhatárolható szubkultúráé, amelyben nem a karrierről, nem a pénzről, nem a társadalmilag felértékelt pozícióról szól az élet, hanem kulturális mániákról, a Tesó szereplői esetében a zene és a film iránti szerelemről. Nagy erénye a filmnek, hogy minden erőszakoltság nélkül, lazán játszik ezzel a hőseit meghatározó vonással, ha úgy tetszik, helyke szamárfület mutatva ezzel az anyagias korszellemnek.
Sok nagyon jó zene, eleven figurák, érdekes karakterek, életteli helyzetek és nagyon szellemesen elhelyezett képi és nyelvi poénok avatják igényes szórakozássá a könnyed kis történetet. Dyga Zsombor a film első részében kiválóan eltalálja a hangot, Artin monológjait szellemes képi önreflexiók kísérik, a valóság és annak ironikus tükörképe lendületes, jó ritmusú történetté áll össze a mindennapok apróságaiból. A szerelmi vívódás során azonban lassan fényét veszti ez a ragyogó elbeszélési mód, eltűnnek az ironikus "kommentárok" képben is, nyelvben is, a film elkezdi magát komolyan venni, mint szerelmi történet, de ettől nem mélyül el semmi, csak laposabb lesz. A végére jut még poén, de igazán már nem tér vissza az a sokszínű könnyedség, ami korábban egyénivé tette a pillanatképet a pop-csajos Békásmegyerről.
