zene: Hans Zimmer, Rodrigo y Gabriela
kiegészítő zene: a listát lásd az írásban
vezényel: N.Glennie-Smith, G.Greenaway, B.Foster, M.Dunkley
kiadás éve: 2011
kiadó: Walt Disney Records
játékidő: 77:37

Vannak sorozatok, melyek úgy tűnnek, soha nem érhetnek véget, hiszen annyi zöldhasút termelnek, hogy nincs az a stúdió, amely feladna egy ilyen biztos bevételforrást. Az efféle szériákat a színvonal zuhanása sem akadályozza meg abban, hogy újabb és újabb részük szülessen. Egy ideig úgy volt, hogy "A Karib-tenger kalózai" a még szórakoztató harmadik felvonás után nem lép erre az útra, és szépen, tisztességgel, dicsőségben eltűnik a mozikból. Mint tudjuk, nem így lett. A korábbi részek direktora, Gore Verbinski jó érzékkel engedte át másnak a rendezést, helyére a producer, Jerry Bruckheimer az Oscar-díjas Rob Marshall ("Chicago") személyében egy igen jó direktort talált. Azonban úgy tűnik, a stúdió és Bruckheimer úgy érezte, hogy a széria korábbi sikere elég ahhoz, hogy az új rész is azzá váljon, így szinte semmi pluszt, semmi újdonságot nem raktak a negyedik felvonásba, amiben ebből kifolyólag szinte semmi említésre érdemes sincs. A történettől kezdve a színészi játékon keresztül a jelmezeken át a látványvilágig, semmi olyan nincs ebben a moziban, amit az előző három epizódban ne láttunk volna. Ráadásul a filmért 55 millió dollárt zsebre tevő Johnny Depp, aki játékával meg tudta volna menteni a szürkeségtől a filmet, negyedszerre már gyakorlatilag Jack Sparrow paródiája lett. Ezt tetézte az is, hogy a zeneszerzői posztot betöltő Hans Zimmer is felvette ezt a mentalitást, és egy középszerűségben fuldokló score-t írt, illetve íratott a tanítványaival - de erről később, most lássuk, hogy milyen történetet kellett volna jó zenével kiegészíteni.

Mivel több kulcsszereplőtől elbúcsúztunk a harmadik részben, így új karakterek beépítésére nyílt lehetősége a forgatókönyvíróknak. Az egyik új színfolt Penélope Cruz lehetett volna Angelica szerepében, a másik pedig Ian McShane mint Feketeszakáll. Játékukat némi iróniával végül is lehet színesnek nevezni, csak sajnos a színskáláról leginkább a szürkéhez közelítenek. Ezt pedig tetézi Geoffrey Rush is, akinek szerepét, vagyis Barbossa kapitányt addig rángatták a jó és a rossz oldal között a korábbi részekben, hogy a néző se kedvelni nem tudja már, félni meg pláne nem képes tőle. A sztori egy tipikus kincskeresős történet, annak minden elemét felvonultatja. Vagyis van egy tárgy, jelen esetben az élet forrása, amit többen is meg akarnak szerezni. Az oda vezető úton csatáznak, küzdenek, majd az egyik meglóg, azután ismét csatáznak, és a dolog addig folytatódik, amíg a tárgy egyikük birtokába nem kerül. Nincs is ezzel semmi baj, ha megfelelő a körítés, akkor rendkívül szórakoztató mozi tud születni ebből, de ha mindennek eseménytelen és elcsépelt a tálalása, akkor bizony egyenes következmény a dögunalom. Hőseink tengeri útjuk során összecsapásba keverednek Barbossa hajójával, a spanyolokkal, majd okoznak némi kellemetlenséget a sellők is, végül pedig mindenki mindenki ellen küzd. Néhány apróság különösen idegtépő a moziban, ilyen például a humor szinte teljes hiánya, vagy az, hogy Penélope Cruzra a L'Oreal raktáron lévő összes alapozóját rákenték, és még így sem tudták teljesen palástolni a tovatűnő fiatalságát - ezért róla speciel tényleg elhiszem, hogy körmeszakadtáig keresi a fiatalság forrását.

A kiegészítő zeneszerzők névsorát (Geoff Zanelli, Eric Whitacre, Matthew Margeson, Thomas Bergersen, Eduardo Cruz, Tom Gire, John Sponsler, Nick Phoenix és Guillaume Roussel) elnézve úgy tűnik, hogy egy új osztályt indított Zimmer, hiszen több, eddig teljesen ismeretlen név bukkan fel a score készítői között. Az újoncok közé kellett még egy tapasztalt régi motoros is, aki Geoff Zanelli lett - érdekes, hogy az utóbbi években Zimmer mellől el nem tűnő Lorne Balfe valamiért most nem dolgozott be. A zene megszületésénél jelentős rész hárult Rodrigo Sanchezre és Gabriela Quinteróra, azaz a Rodrigo y Gabriela néven ismert gitárvirtuóz duóra. Kijelenthető, hogy ha ők nincsenek bevonva a score-ba komponistakén és előadóként, akkor a Hans Zimmer neve alatt megjelenő egyik legunalmasabb zene lenne "A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken" aláfestése. Zimmer és a tanítványai ugyanis semmi olyat nem mutattak fel ebben az score-ban, amit ne hallottunk volna már a német komponistától az elmúlt húsz évben. És ugyan ez a kijelentés szinte már közhely Zimmerrel kapcsolatban, de az önutánzás jelen muzsikájára kiváltképp jellemző, egyben a legnagyobb negatívum is. A Rodrigo y Gabriela viszont menti, ami menthető, latinos dallamaik és a főtémák spanyolos hangulatú átiratai színt visznek a Remote Control jelen esetben egyértelműen műanyag hangzásvilágába. "Apró" szépséghiba, hogy a filmben a duó szerzeményeit nagyjából hiába keressük, mivel az oda szánt muzsikába csak epizodistának kellettek, és az egyes komponisták által készített tételeket próbálták több-kevesebb sikerrel feldobni a gitárjátékukkal. Az önállóan jegyzett trackjeik - melyek tehát csak az albumra készültek - közül viszont néhány annyira erős, hogy méltán lehet a 2011-es év legjobbjai között említeni őket. Kiváltképp a "The Pirate That Should Not Be" és az "Angry and Dead Again" az, melyekben a két gitáros új életet ad "A Karib-tenger kalózai" unalomig ismételt főtémáinak.

A tanítványok jegyezte tételekről sajnos már megközelítőleg sem lehet pozitívumokat elmondani. Zimmer utasítása az volt, hogy az előző részekből megismert főtémákat adaptálják a score-ba, illetve emellett a hangzásnak is a korábbi fejezetek zenéjére kellett emlékeztetnie. Ezt az ukázt olyan ügyesen teljesítették, hogy a negyedik rész aláfestésében szinte semmi eredeti zenei megoldás sincs - kivéve persze a Rodrigo Y Gabriela hozzájárulása. Egyetlen mentségük, hogy óriási mennyiségű zenét kívánt meg a film, ráadásul majdnem minden jelenethez két vagy három variációban is elkészült az aláfestés. Az albumra természetesen - Zimmertől megszokott módon - nem is a film alatti zenék kerültek, hanem egy olyan összeválogatott muzsika, mely amellett, hogy javít a képek alatti gyenge score megítélésén, kissé félrevezető is, hiszen ezeket a trackeket ilyen formában hiába keressük a mozit nézve. Apró újításnak lehet még nevezni a Klaus Badelt által jegyzett klasszikus főtémának a kórusra átírt változatát ("On Stranger Tides"), mely azonban csak azért nem üt akkorát, amekkorát a hangzása alapján kellene, mert Zimmerék "A Da Vinci-kód"-ból és az azóta már legalább egy tucat más filmből megismert kórushangzást használták. A komponista emellett eltervezte, hogy rock and roll hangzást is visz a filmbe, mivel szerinte a kalózok a régi korok rock and roll figurái voltak. Hogy Zimmernél ez a hangzás pontosan mit jelent, azt nem tudni, de a zenében igen szerény az efféle megoldások aránya, már ha a sok évvel ezelőtt kifejlesztett zimmeri hangzásvilágot nem tekintjük annak.

Három új téma íródott a filmhez, azonban az "új" jelző kissé sántít, mivel Feketeszakáll témáját ("Blackbeard") nehéz függetleníteni a második részben megismert Davy Jonesétól. A második téma Angelica dallama. Tüzes, spanyolos ritmusa több helyen is felbukkan a score-ban, de legjobban a hölgy nevét viselő trackben, a gitárduó és Martin Tillman rekedtes elektromos csellós előadásában teljesedik ki. A dallam megírásába Penélope Cruz testvére, Eduardo is besegített. A harmadik téma szintén gyakran feltűnik a filmben, és ez nem más, mint Eric Whitacre szerzeménye, a sellők dallama. Whitacre munkája dicséretes, hiszen zeneileg jól képezte le a hableányok csábítóan csalogató és ugyanakkor félelmet keltő hangját. Ő egyébként egy Grammy-jelölt zeneszerző, aki sajátos, egyéni stílusú kórusműveiről vált ismertté. Tehát a score értékesebb részeit gyarapító "Mermaids" című track izgalmas kórusrészlete sem írható Zimmer vagy valamely tanítványa javára.

Bónuszként az album hét remix tracket is tartalmaz. Ezek szerepeltetése kapcsán igazából tanácstalan vagyok, hiszen se nem jók, se nem egyediek, fogalmam sincs, hogy kik tartoznának a célcsoportjukba, és ha már kellettek, akkor miért nem lehetett jobb mixeket készíttetni. Összességében "A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken" zenéjét két részre lehet bontani: a film alatt hallható muzsikára, mely rendkívül vérszegény, fantáziátlan munka, és az albumon lévő zenére, mely főként a Rodrigo y Gabriela hosszabb kompozíciói miatt élvezetesebb hallgatnivaló. Azonban a CD megítélését nehéz függetleníteni a hét felesleges remixtől, ugyanakkor tény az is, hogy ezek nélkül se igen kaphatna sokkal magasabb pontot a 2011-es év egyik legjobban várt, és talán ebből kifolyólag legnagyobb csalódását jelentő zenéje.