A független magyar filmforgalmazók sorra hozzák be az olyan romantikus komédiákat, amelyek próbálnak a hollywoodi klisékkel szakítani. A Csak a szerelem számít is ilyen.
Csavarjunk a régin
Mert hát amerikai romantikus vígjátékok főszereplőjének nem nagyon tesznek meg középkorú, a rák karmaiból szabadulni vágyó hősnőket. Jelen film leadje, Ida a kemoterápiás kezelés hatása alól lábadozik. Hollywoodból ilyesmi? Ugyan... Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Csak a szerelem számít valamiféle műfaji forradalmat akarna megvalósítani. Az alapok ugyanazok, mint zsánertársainál, ám a kibontás során összefutunk újszerű megoldásokkal is. A legalapvetőbb különbséget egész egyszerűen az adja, hogy ez egy dán film, megszórva a dán filmektől megszokott csípős morbiditással, és szinte üdítőnek mondható naturalizmussal.
Susanne Bier általában jóval komolyabb, szociálisan fajsúlyos (aú) filmekben utazik (Oscar-díjas alkotása, az Egy jobb világ kihagyhatatlan), ezért is meglepő, hogy romantikus komédia megrendezésére adta a fejét. Lehet, hogy bele van zúgva a Pirszbrosznenbe, és szeretett volna forgatni vele, nem tudom... És ha már bedobtam a kilencvenes évek James Bondjának nevét: meglehetősen nehéz nem észrevenni a borzalmasan sikeres musicalfilm, a Mamma mia! és a Csak a szerelem számít közötti hasonlóságokat. Először is ott van ugyebár egyből a Pirszbrosznen, másodszor pedig a történet mediterrán képeslapvidéken játszódik, tetszetős háttérbe ágyazva a kellemetes fordulatokat.
[img id=421774 instance=1 align=left img]Innen szép nyerni
Idának, úgy látszik, nem jár boldogság (legalább is a film elején még ezt hisszük), ugyanis férjét etyepetyén kapja a könyvelőnőjével. Ida azt sem tudja ekkor, hogy hová kapjon, hiszen sürgősen el kell utaznia Olaszországba a lánya esküvőjére. Az érzelmek hullámhegyein zötykölődő asszony az utazás során összeismerkedik Philippel (Brosznen), lánya jövendőbeli apósával, aki szintén egy elég problematikus fazon: őt meg feleségének elvesztése marja. Türelmetlen, dühös, (látszólag) egy seggfej.
Az ő keserű kettősük a film szíve, és ahogy Bier velük bánik, ahogy őket feltárja nekünk, ott mutatkozik meg a rendezőnő a filmes realitás iránti igénye is. Az egyik jelenetben megpillantjuk Ida ráktépázta testét. Elvesztette az egyik mellét, ám ez nem valamiféle szörnyűségként van tálalva, hanem a mindennapok elkerülhetetlen velejárójaként. Íme egy asszony, a maga pőre valójában, és ezt tette vele az élet. Bármelyikünkkel megtörténhet. Más lett ő ettől? Dehogy. Ugyanúgy szeretet, szerelem kell neki, mind mindannyiunknak.
Szeretni valók
Éppen ezért érdekes, bár nem feltétlenül hiba – mert az ember szereti a happy endet – hogy Bier, miután enyhén belefolyatja a filmbe korábbi munkái látásmódját, a végén mégis inkább úgy dönt, hogy a műfaji szabályok szerint fejezi be a történetet. Ezt egyáltalán nem tolakodó, szájbarágós módon teszi, és a filmből eleve olyan mértékben süt az őszinteségre való törekvés és a hamisság elkerülésének vágya, hogy még az efféle narratív bibircsókok sem hatnak hibának, sőt, akarjuk, vágyjuk, hogy filmes szeretteinknek mostantól jó legyen.
Kinek ajánljuk?
- Pierce Brosnan rajongóink.
- A dán filmek szerelmeseinek.
- Azoknak, akik a megszokottól eltérő romantikus komédiára vágynak.
Kinek nem?
- Kőszívűeknek.
- James Bond ellenfeleinek.
- Azoknak, akik még mindig azt hiszik, hogy a skandináv film egyenlő Bergmannal.
7/10
