Peter Weiss drámája, a Marat/Sade kétszeresen is érdekes. Egyrészt szükségszerűen a legendás kaposvári előadás lesz a mérce, másrészt az Új Színházban a darabot színpadra állító román Victor Ioan Frunza értelemszerűen az általános közép-európai illúzióvesztést, és azon túlmutatva a forradalom paradigmájának az érvényességét állítja középpontba. Amit látunk, forradalmi kabaré. A bolondok forradalma.
A legendás charentoni elmegyógyintézetben az ápoltak a francia forradalom történetét adják elő: szabadság, egyenlőség, Lipótmező. A darab szerzője maga is bentlakó, a nem pusztán szépírói munkásságáról elhíresült Sade márki. A darab főhőse pedig Marat, a forradalom kérlelhetetlen harcosa vagy kegyetlen hóhéra, nyelvhasználat kérdése attól függően, hogy a guillotine melyik oldalán áll az ember. A főszereplő mégsem Marat, és nem is Sade, hanem az istenadta nép, amelyiknek ellopták a forradalmát. Az emberek úgy érzik, értelmetlen volt az életük, a hitük lett fölösleges, de hát egy elmegyógyintézetben ez csak természetes, bolondok szegények.
S ezt az illúzióvesztést kommentálja Marat és Sade. Marat az, aki nem hagyja veszni a forradalom álmait: ha minden arisztokrata eltűnik, ha még több pszichikai bűnsegéd veszíti el a fejét, akkor eljön a hangos többség paradicsoma. Igaz, a végére meginog, mintha megérezné a forradalom illúziójának hamisságát: a világ megforgathatatlan, holnap, sőt holnapután sem változik meg számottevően. Felrémlik benne, hogy nem az önként tett beismerő vallomás a forradalmár halála, hanem a csömör, a ráébredés arra, hogy a vér nem az új világ ára, hanem a forradalom maga. Weiss Marat-ja nem áll messze Büchner Dantonjától.
Gáspár Sándor őrült márkija teoretikus gondolkodó, kiábrándultsága is túl intellektuális. Gúnyosan figyeli Huszár Zsolt kételyekkel teli Marat-ját, aki egyre inkább önmagát akarja meggyőzni igazáról. Frunza koncepciója nem arra kérdez rá, van-e harmadik út a történelem alakításának véres kezű illúziója és a fájdalomig vitt carpe diem szomorú erkölcstelensége között, hanem mindkettő bukását konstatálja. Nincsen más, csak az elmegyógyintézet igazgatójának buta elégedettsége az egyik oldalon, a bolondok romboló dühe a másikon. Marat és Sade pedig egyként vesztesek.
