A nagymama egy antik darabbal tűnik el, az anya el van merülve a minták rejtelmeiben, a lány pedig egy haldokló hazaszállításáért kapja ajándékba. Manijeh Hekmat Három asszony című filmjének főszereplői a szőnyegek, és persze a nők.
Az iráni filmrendezőnő közel negyvenévesen, 2002-ben rendezte első filmjét Női börtön címmel, és azóta is kitartóan a nők színes, szélesvásznú életével és társadalmi helyzetével foglalkozik. Legutóbbi, a Titanic Filmfesztiválon bemutatott alkotásában három generáción keresztül láttatja a teheráni asszonyok harcait, de nem kell itt iráni nőjogi kommandóra gondolni.
Az egyéni életutak érzelmi gazdagsága, az önkeresés kerül előtérbe, miközben minden szereplő (hihetetlen jó színészek) minimális és ugyanakkor hiteles, természetes gesztusokkal éri el azt, hogy amikor az ő történetére vált a film, akkor a saját tekintete irányítja a kamerát. Miközben az utcákon, az ásatásokon, a történelmi Teherán sokat megélt épületeiben, a gazdag, nyüzsgő városban, a sivatagi falvakban, buszon, autóban is játszódik a kaland, három szempár hihetetlen sokféle, tiszta pillantásaiban fürdőzhetünk.
A legszomorúbb szemek tulajdonosa az anya, Minou, aki elismert szőnyegkészítő, a szakmája művésze. Teljesen lefoglalja a munka, az életét rakja bele a varázslatos mintákba, fanatikusan dolgozik. Nem veszi észre azt sem, hogy akikkel együtt él, az anyja és a lánya, kihátráltak az életéből, saját útjukra léptek szükségszerűen. Egyikük a múlttal, a másik a saját, önálló jövőjével van elfoglalva. A nagymama nem akarja látni a jelent, ezért mindent kitörölt a fejéből, amnéziája lett és a nagyvárosi forgatagban, egy vásárlás során a lánya által fanatikusan javított kelim szőnyeggel a karjai között eltűnik.
Minou a keresésére indul, napokig nem alszik, kénytelen lemondani a programjait, találkozni olyan emberekkel, például a volt kedvesével, akikkel már régóta nem foglalkozott. Közben a lányát is keresi, aki pár napja útnak indult a kényelmes autójával és a drága kamerájával, hogy vidéki embereket fotózzon, de nem mondott, nem üzent semmit, talán azért, mert nem is számított arra, hogy hiányozni fog valakinek.
Az allegorikus történetben a két generáció közé beágyazódott Minou rájön, hogy nemcsak a családtagjait, hanem identitását és az igazságot keresi, bár az utóbbi ellen jól felvértezte magát az évek során. Fokozatosan jön rá arra, amit mi mellékszálként látunk, hogy a nagymama a szülőhelyére térhetett vissza, ahonnan annak idején egy tűzvész elől menekült, ugyanúgy szőnyeggel a karjaiban. Talán innen ered a mesélő, vigasztaló minták szeretete a család nőtagjaiban. A lányáról pedig kiderül, hogy nem az, aminek számára látszott, vagyis nem az eminens tanuló az egyetemen, hanem titokban kettős életet él, és a másik életében szabad.
Közben nemcsak az anyának, hanem egymástól függetlenül, mindhármuknak van lehetősége végiggondolni azt, hogy kell-e nekik az élet így. Vajon old vagy szorít a kötelékeken a felismerés, hogy mennyire hasonló a helyzetünk? A lány egy régészeti ásatáson fotóz, megismer egy fiút, akivel barátságba keveredik, majd végül közösen visznek el egy talált kamaszlányt a falujába, hogy dönthessenek a sorsa felett a család férfitagjai. Itt kapja meg a halotti szőnyeget az unoka, és ezzel be is zárult a kör, a mese a saját fonalát szövi tovább a fejekben. Vajon egyedül maradnak, vagy együttműködnek ezek után, és egyáltalán, megtalálják-e a másikat? A film nyugodt tempójából arra következtethetünk, hogy lesznek még közös döntések, de ezen túl külön bejáratú szövőszéke lesz mindenkinek, már ha érdekli egyáltalán a szövés.
