A magyar korona azért jobbat érdemelt volna...
Nem azt mondom, hogy szebbet, mert Novák Emil operatőr gyönyörű képeket fényképezett. De a sok szépség csak cifra szolga - úr nélkül, akit szolgálhatna. Nincs a szép képeket filmmé átlelkesítő ihlet, ami a poétikus látványt átemelné a költői látomás tartományába.
Magyarán: nincs film.
Ha a Sacra Corona című film annak látszik, az a kamerával dolgozó "plasztikai sebész" tehetséges bűvészmutatványa. A Sacra Coronából két összetevő hiányzik ahhoz, hogy film legyen. Egy. Jól megírt történet, jól megírt figurákkal. Magyarán: írói teremtőerő. Ez Nemeskürty Istvánra várt volna. Kettő. Színészvezetési tehetséggel párosuló rendezői érzék. Magyarán: filmes alkotóképesség. Ez Koltay Gáborra várt volna.
Van egy XI. századi történet, de nincsenek hozzá karakterek, csak kiosztott funkciók és akciók. A rossz király rossz, a jó király jó. Aki éppen akcióban van, nem eleven emberként cselekszik, hanem funkciója szerint működik. Akinél éppen a szó van, az beszél, aztán leáll. Következik a másik jelenése, akkor a többiek vannak "leállva". Némelyik szereplőnek még a szeme is üvegesen mered ilyenkor a semmibe. Nehéz az ilyesmit átélhető élménynek nevezni. Ahogy László látomásában az angyalok sem repülnek. Csak legyeznek valami merev fehér izével. Papírmasé szárnyak nem visznek a magasba, még digitális trükkel sem.
Pedig a választott téma több megoldást is kínált volna. Szent Lászlóról, a magyar korona kialakulásáról, az ehhez vezető út hatalmi harcokkal teli történelméről akár a történeti hűség igényével, akár a legendák költői nyelvén is születhetne jó film. Még a kettő ötvözéséből is. A Sacra Corona azonban néha olyan, mintha hű akarna lenni a XI. század történelméhez, máskor olyan, mintha legendát mesélne. A befejezésre nem marad más, mint a verejtékes igyekezettel odarakott vörös farok. A Sacra Corona szimpla illusztráció arra, milyen az, amikor udvari szabók alakra igazítják a történelmet a kurzus divatja szerint.
A hét másik filmjének ötlete kafkai, de itt nem bogár lesz a főhős, hanem patkány. Az ír Patkánymese című film azonban a későbbiekben nem juttatja eszünkbe Kafkát. A kisváros nagy sörivója patkány formájában sokféle reakciót vált ki családja és a baráti kör tagjaiból. Szeretetet, gyűlöletet, kíváncsiságot, karrierreményt, legfőképpen pedig a feleségből mérhetetlen türelmetlenséget, utálatot, néha agressziót. Azt, amit férjével szemben emberformájában is nap mint nap gyakorolt. A szürreális történet eleinte roppant szórakoztató, kiváltképpen a Szerelmes Shakespeare dadájaként megismert Imelda Stauton játszik végig frenetikus skálát az érzelmi hidegségből feleségi mivoltában. Ám a film második felében sajnos túlpörög az ötlet, annyifelé szalad a történet, hogy egyik irányba sem ér célba.
