A siker folytatást követel

A belga filmesek két évvel korábbi mese-mozijának, a Sammy nagy kalandja – A titkos átjáró című animációnak a jelentős sikere – ami nemkülönben azért is dicséretes, hogy eredményesen tudtak alternatívát kínálni az amerikai nagyipari animációkra – annak köszönhető, hogy parádés térdimenziós látványvilágukban (különösen, ami a vizet illeti) úgy bolyongtatták szerethető (és arra is rajzolt) teknőceiket, hogy a történet egyszerre tudott érdekes, izgalmas és (a környezetvédelmet érintő) mélymondanivalóban említésre méltó lenni. A 2012-es második rész előbbiekben nagyjából tartja a szintet, ám utóbbi, a történet kapcsán kusza. Akár a filmben a polipolajtól zavarossá váló óceán.

A belgiumi animációs rendező-producer (hazájában a CGI-technika meghonosítója), Ben Stassen (Légy a Holdon) másodjára arra összpontosított, hogy bumfordi, édes vagy vicces vízi állatai szerethetőek legyenek, a sztori ehhez képest szekunder. Mindegy, hogy mi történik velük, a lényeg, hogy velük esik meg, az alany a fontos, nem az állítmány, pláne nem a határozó (a mód). Az első filmben a főszereplő kérgesteknősök, Sammy és Ray Sammy nagy szerelme, Shelley után kalandozzák be a világ tengereit, egy titokzatos vízi ösvényt keresve, amely az uszonyos páncélosok paradicsomába vezet – no, és persze Shelley-hez. Az útjuk tele volt veszélyes és mókás kalandokkal, és szembesültek az emberiség óceán- és bolygópusztító felelőtlen habitusával, illetve a fajunk környezettudatos magatartásával is. Természetesen nem az utóbbi, inkább a felnőtt kísérőket érintő-dorgáló üzenet adta az első "teknős-animáció" magvát, de a film ügyesen kufárkodott az adalékokkal, ezekkel is, de azokkal szintúgy, hogy egy kisember számára szintén érthető és átélhető, élvezetes és valóban szerethető legyen. Most azonban minden túl van bonyolítva. Domonic Paris forgatókönyvíró – aki a korábbi részt is papírra vetette – mintha nem bízott volna az anno olyan jól megformált figurákban, addig csűrte-csavarta a sztorit, míg elveszett benne. A néző hasonlóképp – ami leginkább érdektelenséget vált ki belőle.

[img id=413589 instance=1 align=left img]Menekülés a (mesterséges) paradicsomból

Az idilli atollukban az új nemzedék kikelése fölött bábáskodó – "nős" – cimborák, Sammy és Ray ügyesen dacolnak a teknős-bébikre mindig éhes sirályokkal, ám az emberi mohósággal ők sem tudnak mit kezdeni: orvvadászok rabul ejtik őket. A kalózhalászok úti célja Dubai legújabb víz alatti csodája, a hatalmas akváriumban mindenféle tengeri lény nyüzsög, hogy a bámész embereket szórakoztassa. A páncélos barátainkra szintén ez a feladat vár. Hiába a folyamatos, biztos ellátmány, Sammy és Ray szökni akar luxusbörtönéből, hogy felkutassa az orvvadász-bárkáról sikerrel kereket oldó porontyaikat, Rickyt és Ellát, hogy együtt menjenek haza, az aggódó Shelley-hez. A fiúk menekülési vágya kapóra jön a folyton kitörési terveket szövögető akváriumi "helyi kisfőnöknek", a csikóhal Nagy D-nek, legújabb elképzelésben szerepet szánna nekik a "vízi maffiavezér". Sammy és Ray mialatt barátságot köt a helyiekkel – Jimbóval, a dülledt szemű pacahallal, Luluval, a hasadt személyiségű rákkal, egy mogorva pingvinfalkával és eltökélt pörölyfejű cápával – feltérképezi a viszonyokat, és úgy dönt, jobb, ha kezeikbe (uszonyaikba) veszik a dolgot. Segítségükre lesznek az időközben felbukkanó teknőspalánták, akik egy csapat óriáspolip révén valósítják meg a biztos szökést: a hatalmas fejes-lábúak tintamirigyükből fekete folyadékot spriccelnek az üvegkapukra, a sötétben pedig minden lehetséges.

Túl sok csöpp a tengerben

A történet akkor válik összevisszává és unalmassá, amikor a teknős-főszereplők a tengeri állatpark-létesítménybe vetődnek. Paris és Stassen túlságosan sok karaktert igyekszik mozgatni, és gyakran jóval több teret enged nekik, mint amennyi tényleg szükséges volna. A viccesnek szánt Jimbo "eredettörténete" ilyen – és ez azért is fájó, mert a másik poénforrás, Lulu esetében jól érezték, nem kell túlmagyarázni, túlmotiváltatni a mellékszereplőket. Elég egy jól irányzott, frappáns dialógus, és az adott karakter elérte a célját. A szétforgácsolódás következménye, hogy főhőseink elszíntelenednek, olykor huzamosabb időre lekerülnek a vászonról, holott a nézőt elsősorban az ő sorsuk érdekli.

Apró, igaz, a magyar gyerekközönség számára fontos vigasz, hogy a szinkronhangok jól sikerültek, de mi tagadás, a Ne szórakozz Zohannal című Adam Sandler-vígjáték Rob Schneideri "arabszereplős" hanghordozását prezentáló Józsa Imre másik hangmintát is választhatott volna. Másrészről mondhatjuk, ez csupán egy felnőtt-fanyalgás, valószínű, mivel a gyerekek nem ismerik azt a filmet, nekik tetszeni fog. S hát, ha a mese most nem is nyűgöz le, kárpótol az élményszerű víz-megjelenítés és a sok cuki-pofa.

Kinek ajánljuk?
- Aki az előző részt is szerette.
- Teknős-függő kicsiknek és nagyoknak.
- Vízkedvelőknek.

Kinek nem?
- Az első részen fanyalgóknak.
- Az akció-dús animációk híveinek.
- Dubai-i befektetőknek.

5/10