Gene Hackman Oscar-díjas filmszínész amióta az eszemet tudom, mindig ugyanúgy nézett ki. Szerintem tipikusan az a fajta fazon, aki úgy harminc éves kora körül felvett egyfajta fizimiskát, és ahogy telnek, múlnak az évek, rajta bizony nem fognak azok a bizonyos vasfogak. Harminc évesen is enyhén pocakos sörissza raktárosnak látszódott, most, a hetvenegyedikben (!) éppen ugyanolyan.
Közben eljátszott egy csomó legendás szerepet, ő volt Popeye Doyle a Francia kapcsolatban, ő játszotta Coppola Magánbeszélgetésének főszerepét, a mániákus lehallgató ügynököt, ő volt az a szadista seriff, akit annyira utált mindenki Clint Eastwood nagyszerű westernjében, a Nincs bocsánatban.
Ez alkalommal e joviális öregúr egy szuperrablót alakít, aki nagyszámú kollégái közül tündökletes intelligenciájával, valamint hidegvérű gyilkolászási kedvével tűnik ki. Ennek azonban kizárólag akkor enged teret, ha a szükség úgy hozza. Például amikor jól kiterveli egy ékszerbolt kirablását oly módon, hogy előzőleg kapucsínóba csempészett altatóval ártalmatlanná teszi az eladókat.
Ám az egyik hölgy történetesen nem szereti ezt az édes kávéfajtát, ráadásul döbbenten tágranyílt szemekkel éppen az üzletet kifosztani készülő rablómester képébe bámul, aki erre már tényleg nem tehet mást, mint kiiktatja a nagyot hibázó alkalmazottat. Vagy ahogy elbánik a gonosz törpével, aki át akarta verni... Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az orgazda Bergman (Danny DeVito) nagyon csúnyán meg fogja járni, ugyanis nem ez lesz sem a film csattanója, sem a kulcsjelenete.
A kis szivarozó gonoszka csupán egy kövér fűszál a visszavonulni készülő Moore (Gene Hackman) útjában. Jól jellemzi e szimpatikus rablót egy beköpése, amit akkor ejt el, amikor egy kuncsaftja megkérdezi, hogyan lehet annyira okos. Hát úgy, válaszolja, hogy elképzelem, hogy oldaná meg az adott problémát egy nálam okosabb ember, aztán így már én is meg tudom oldani.
Legendás a film rendezője is. David Mamet, aki például az Aki legyőzte Al Caponét című gengszterfilm-alapvetést is jegyzi, ez alkalommal is hírnevéhez méltó, igényes krimit írt és rendezett. Sajátmaga filmnoirként említi e mozit, valójában azért inkább egyfajta sajátos műfajkeveredésről van szó, természetesen a krimi műfaján szigorúan belül.
Kicsit gengszterfilm, de azért manapság újra divatos filmnoir is. Az erőszakos jelentek megdöbbentően naturalisztikusak, ám bemutatásuk sohasem öncélú, s az általuk okozott feszültséget rendre oldják a jól megírt, pergő dialógusok, vagy éppen a néhol meghökkentően vicces szituációk.
Átverés átverést követ, egy percnyi üresjárat sincs a cselekményben. Akad néhány olyan fordulat, amelyet még a legvájtszeműbb mozitudósok sem tudhatnak előre, a végén pedig csattan az ostor, de jól megcsavarva.
A filmben a két nagyágyú rutinos, ám hiteles alakítása mellett több kiváló színészi teljesítményt láthatunk, hála a jól megírt forgatókönyvnek, amely valódi, élő figurákat teremtett, és köszönhetően Mamet állandó és kiváló színészeinek is, akik a "nem is olyan nagyon" mellékes szerepekben tűnnek fel.
Ez az a fajta film, amelyben nincsenek zsaruk, de nem is kellenek, a rosszfiúk mindent lerendeznek egymás között, mi nézők pedig szépen lerághatjuk a körmünket, vajon sikerül-e a nagypapa kinézetű szuperrablónak végül is meglovasítani Svájc teljes aranytartalékát.
Mert az öregnek minden tervre van egy B variánsa is, sőt egy C is, ha minden kötél szakad. Az én A tervem az volt hogy megnézem e filmet, A B pedig hogy jól megdicsérem, a C meg az lesz, hogy Önök ezt elhiszik, és jól fognak szórakozni. Így mindenki jól jár.
