1956 bármennyire is emblematikus eseménye a magyar történelemnek, játékfilmes feldolgozásra még nem elég karakán. Készültek ugyan filmek, melyek a kort próbálták visszaadni, dokumentumfilmek, melyek adatokra, jegyzőkönyvekre, történelmi tényekre épülve mesélnek erről az időszakról. Azonban hiába történt meg a rendszerváltás, utána sem tudtunk beszélni róla. Vagy azért mert már időben túl távolt volt, vagy azért mert politikailag, történelmileg túl közel. Az emlékév azonban, mint valamiféle motor, felgyorsította az eseményeket, több '56-os témájú film is készül még ebben az évben. Szilágyi Andor alkotása is ebbe a tematikába illeszkedik.
Hőseink kamaszos lázadással vetik bele magukat az ellenállásba. Apró csínyek, kisebb törvényszegések, egy-egy lopás is belefér, hiszen a harcban megengedett, ráadásul a felkészüléshez egyenesen kötelező. Fegyvereket gyűjtenek, hogy jelszavukhoz híven, márciusban újra kezdjék. Pedig 1958 nem igazán kedvező időszak a lázadásra. Bár az októberi eseményeknek és az utána következő néhány hónap szabadságának emléke még él, a rendszer mindent megtesz, hogy a lehető legjobban elhomályosítsa azt. Még csak gondolni sem szabad rá, nemhogy szervezkedni. "Blaski és társai" pedig még csak nem is szabadságvágyból szervezkednek, inkább a brahi kedvérét, a lényeg könnyű pénzkereset. Fiatal, kiforratlan kamaszok, akiknek csak a lázadás ténye számít. Mansfeld Péter azonban kicsit különbözik tőlük. Ő ott volt a Széna téren, ismerte Szabó bácsit, gépkocsis összekötő volt abban a kaotikus helyzetben. Pedig még csak 17 éves. Pont ez lesz a veszte.
Mansfeld túl fiatal ahhoz, hogy kialakult, letisztult elvei legyenek, őt csak megérintette a történelem szele. Az erőteljes események hatása alá került, fiatal lelke így dolgozta fel, ami történt vele. Az ellenállás állandósult létforma lett nála, ami mindennél fontosabbá érett benne. Még az életénél is fontosabbá. A kihallgatások alkalmával is azért vállal inkább magára mindent, hogy ellenszegüljön, másként cselekedjen, ahogy várják tőle, a rendszert bosszantsa, és hogy hű maradjon ahhoz az érzéshez, ami 1956 őszén kialakult benne. Gyerek volt még, nem vitás.
Épp ez volt, ami a rendszer szemét szúrta. A túlzott ellenállás. A kocsilopás elnézhető, a fegyverlopás megbocsátható, mert nem történt erőszak. Ám az, hogy kikerülve a cellából reményt adjon az embereknek, az nem. Pedig megtörhetetlensége még csak nem is olthatatlan szabadságvágyából táplálkozott. Egy nehezen kezelhető kamasz volt csupán, aki számára a lázadás célpontja a rendszer volt, de a végcél nem a rendszer megdöntése. Azonban a Széna téren végérvényesen magába itta a lázadás fogalmát, a bajtársiasságot, a magasabb célért való küzdelem eszméjét. Fiatalon pedig könnyű lelkesedni a nagy szavak és tettek iránt.
A mű - bármennyire is szeretnénk - filmes szempontból nem tökéletes alkotás, viszont fontos film, ami megérdemli a figyelmet. Bár Mansfeld Péterről, az emberről, motivációiról, érzelmi és értelmi változásairól nem tudunk meg mindent, a film visszaadja a kor hangulatát, a reményvesztettség állapotát. Ha csak jelzésértékkel is, de ott van benne minden, ami a rendszerről elmondható. Ennyi pedig éppen elég, hisz pontosan ismerjük a felépítést, a működésmechanizmusát. Képet kapunk egy fiatalemberről, aki nem akart hős lenni, kicsit mégis azzá vált. A kor, a történelem tette azzá, hisz '56 ereje nem csak az októberi forradalomból táplálkozik, hanem abból, ami utána következett. A megtorlás időszakából, a kegyetlen elnyomásból. Ezek nélkül a rendszerváltás talán nem ekkor és nem így következett volna be. Ezek a srácok akkor korukból fakadóan érzékenyen és meggondolatlanul reagáltak egy történelmi eseményre. A film pedig nem akar több lenni ennél, minthogy ezt most megmutatja nekünk. Ebből a szempontból pedig hibátlan alkotás.
