Az álmok, a vágyak veszedelmes dolgok, ha egy pillanatra is megfeledkezünk a kezelésükhöz feltétlenül szükséges diszkrécióról, tapintatról, kész a baj. Az esetleges belefeledkezés leginkább az önértékeléssel függ össze. Az önértékelés zavaraival, s ilyenformán a felfuvalkodottsággal. Gondoljunk csak Tarkovszkij Stalkerére! Belátom persze, ez képtelenség: akinek Sas Tamás jelen nekifutásáról Tarkovszkij jut az eszébe, aligha normális.
Ja, hiszen egészen más igények mozgatják ma egy reménybeli magyar "közönségfilm" alkotóját, tudja ezt egy gyerek is. Mégis, ha Sas valamit is megjegyzett volna a neves expályatárs mondott művéből, nem engedi moziba celluloidtekercseit.
Az Apám beájulna egy álomnyár története. Jaj, egy csuda vagány, csuda mai nyaralás! Annyira magam sem szívesen mutatkoznék álszentnek, hogy a Tüskevárral példálózzak, régen volt, még a televízió elterjedése előtt, s különben is, kicsivel fiatalabbak voltak a hősei, de mindkét mű ugyanazzal a hatást fokozó álkérdéssel végződik, ti.: Hát lehet ezt a csodálatos nyarat elmesélni?
1. Hát persze hogy nem, hisz oly izgalmas, oly kalandos volt, hogy nincs arra szó, s nincs is akkora Homérosza ennek a Földnek, aki bírná.
2. Hát persze hogy igen, hisz épp most láttuk (olvastuk) ezt a mesét.
Az álmok nagyságáról, illetve kicsinylelkűségéről van itt természetesen szó, s ekkor nyilvánvaló: Sas Tamás igyekezete össztársadalmi horror, ének egy szörnyű végről. Mert nem ragadtatjuk magunkat messzire, ha azt mondjuk, hogy József Attila egyik zsengéjében megvallott ötforintos kuglere is az álmok csimborasszója, vad és féktelen fenekedés ahhoz képest, amit a Jorgosz Travel vagy a Sunshine Reisen is elengedett kézzel bír teljesíteni. Mert itt erről van szó, úgy is mint képzet, s úgy is mint cél. Az álom annyi, hogy jaj, istenem, az már milyen nagy dobás lenne, ha az egészből ki lehetne hagyni az utazási irodát. A siker szép, de felemás: a fikció (álom) szülte szereplőknek sikerül, a valóságos, földön járó alkotóknak nem, őket a Dolce Vitamin Holydays utaztatta, meg a többi hirdető, és persze a jegyvásárló, én mozi nélkül is adtam volna egy rugót, ha szólnak, hogy mire kell. Már az is elég ciki, vagy inkább roppant snassz, hogy művész és hősei ugyanabban utaznak: egy jó kis krétai nyaralásban. (Nyugdíjas német árufeltöltők mesélhetnének.) Konzumálmok, mikor valóra válnak.
A mai magyar filmművészet egyik roppant figyelemre méltó s általánosan elterjedt, ugyanakkor kétségkívül előremutató ismérvéről beszélünk, nincs már mozi tíz perc tengerparti brékelés nélkül, láttuk már a Niagarát, s amikor az ősz atya hajába tépett a szél nyolc kilométerrel Várna fölött, én a műélvezettől magamba szálltam legott. Használati utasítás is áll a kretén néző részére: ha nem lenne koprodukció, nem adna pénzt az örimázs, menne különben a radai túl a körúton.
Az Apám beájulna, mint tudja azt mindenki, regényadaptáció - az alapjául szolgáló mű szerzőjének forgatókönyv-írói felléptével: legitimációs pingpong, vagy mindenki foglalkozzék azzal, amihez nem ért, mert így az utólagos reklamációk úgyszólván százszázalékos biztonsággal kizárhatók. Mit ugrálsz, te is nyaraltál.
A párbeszédek suták, a történet bántóan agyalt, nyilván valami erős művészi szándékból mindig és mindenhol ugyanazok a statiszták jönnek (idézőjel vagy kiszólás, nem is tudom hirtelen, hogy hívja e nemes eszközt a művészvilág) szembe, ugyanarról szól az összes jelenet, mikor lehet végre strandra menni, de ehhez képest ott vigyorog a vásznon az egész stáb, s valamiért számos családtag is, ezt mi, igen-igen, mi csináltuk, hogy amiért állandóan teleríjjuk a papírt, a tolakodó reklámokról most ne is locsogjunk: amit látunk, az nem film. Valami más talán, vagy az se.
De piszkosul igazságtalanok lennénk, ha azt állítanánk, hogy Sas Tamás nem tudta, mit csinál. Nyilvánvalóan egy jól végiggondolt, tudatos döntés eredményeként iratkozott ki a szakmájából, adta fel filmrendezői ambícióit. Bizonyára megérte neki.
Szerintem nekünk is.
