Nincs könnyű helyzetben az új francia vígjáték. Egyszerre küzd nem túl szerencsés magyar címével, és egy árnyékkal, amely akarva-akaratlanul vetül rá.
De ami még jobb, és ez mégsem árt egy vígjáték esetében, az alkotók remek poénokkal tűzdelték tele a filmet, több generációnak adva ötletet a puskázás művészétéhez. Azóta eltelt 34 év, ennyi idő elég, hogy mindenki elfeledje a viccet, le lehessen porolni, és újra elmesélni, kis fazonigazítással: most nem annyira a rossz diákok, hanem a bűnrossz tanárok jutnak főszerephez. Az érettségi viszont megmaradt, mert jöhetett internet és okos telefon a vizsga ettől még vizsga lesz, tele drukkal és izgalommal.
A magyar nyelv ezt még megterheli egy kis plusszal, mintegy jelezve, hogy a vizsga másféleképpen is választóvonal, nem csupán a jövőt indítja el, de az érettség érzete és állapota is függ valamiképp az átmenő jegytől.
Nos, Pierre-Francois és Martin-Laval (miért kellett ehhez a szűk másfél órához és nem túl nagy szellemi kihíváshoz két rendező, ezt talán sosem fejtjük meg) mozija minderről semmit sem tud. Laza poénokat halmoznak egymásra, idegesítőbbnél idegesítőbb tanárkaraktereket, amelyek papíron talán még jól mutattak, ám a vásznon csak csetlenek és botlanak a közhelyekkel vívott kilátástalan harcban. Hiszen hányszor lehet vicces a szexis franciatanárnő, a lógós matek- vagy az összevissza beszélő filozófia tanerő, netán a mindenféle hülyeséggel kísérletező kémikus.
Talán kétszer, esetleg háromszor, de nem folyton.
Ennél összetettebb paródiát is láttam már a suli vécéjében agyszünetben. Sokat elárul a filmről, hogy végül nem a hét furcsa tanár valamelyike, hanem az elátkozott iskola igazgatója, a rettentően szerethető Philippe Duclos megformálásban lesz a szinte egyetlen kellemes figura. Kapunk viszont egy rettentően idegesítő diákot, a notórius évismétlőt (Boulard), akit Kev Adams csak még idegesítőbbé tesz rettentő hajával és birka tekintetével.
Nevetünk, majd rezignáltan meredünk a vászonra, hogy újra felrázzon egy nevetés. Talán a szomszédé.
A legnagyobb baj viszont a hullámzás, hogy egy jobb vagy inkább közepes poén után jön három kínos, egy élvezhetőbb jelenet után két szájbarágós, ami folyton visszahúzza az amúgy sem szárnyaló filmet. Márpedig vicc nélkül nem megy, mert egy jó tréfában mindig van valami váratlan meglepetés, ám a Nagytudásúak annyira kiszámítható helyenként, mint egy kormányülés
S leginkább az hiányzott belőle, amiért szeretjük a francia vígjátékot: a könnyedség, lazaság, improvizáció, az oh la la, amit olyan izzadságszagúan próbál lekoppintani Hollywood. A kötőanyag. És nem segít Christian Clavier vagy az Amélieből megismert Isabelle Nanty, aki irritáló volt a színes krétákat lődöző angoltanárnő szerepében.
Nevetünk, majd rezignáltan meredünk a vászonra, hogy újra felrázzon egy nevetés. Talán a szomszédé. És maradunk éretlenek, vagy inkább értetlenek, a nagy egésszel szemben, amit akár életnek is csúfolhatnánk.
Nem zsigeri vígjáték a Nagytudásúak, de nem is szellemes. Legalább nem szellentenek folyton, de az is látszik, hogy a forgatókönyv felét nyolcadikosok írták röpdolgozat gyanánt. A szürkeségbe ragad, a fantáziátlanságba, hogy hallottam egyszer egy jó viccet, volt benne iskola meg diákok, és igen, az érettségi. De ennél többre már nem emlékszem. Hát, mi sem fogunk.
