Vong Kar-vaj legyűri a filmtrendet. Miközben a világ minden pontján azon igyekeznek a filmgyártók, hogy nemzeti termékeikkel valahogy talpon maradjanak a nagy hollywoodi nyomulás közepette - s ezen igyekezetükben a tehetősebbek nézőcsábításul éppen a hollywoodi szuperprodukciók akció- és látványsablonjait próbálják lekoppintani -, jön egy rendező Hongkongból, mindenben pontosan az ellenkezőjét mutatja a hollywoodi sikerpaneleknek - és győz. A Csunking expressz és a Bukott angyalkák után Vong Kar-vaj a Szerelemre hangolva című filmjében tökélyre viszi a maga által kimunkált filmnyelvet, egyéni történetmesélést. Elegáns, lebegő, költői, sejtelmes, érzékeny film. Gyönyörűség nézni.
Pedig elmondható története minimális. Egy gyönyörű fiatal nő Hongkong egy bérlőktől agyonzsúfolt lakóházában megismerkedik új szomszédjával. Rövid beszélgetéseik során pár apró, véletlen egybeesésből nyilvánvaló lesz előttük, hogy házastársuk megcsalja őket - egymással. Ez a felismerés furcsa érzelmi kapcsolatot gerjeszt a két, mélyen megbántott, magányos ember között, ami egyre jobban hasonlít a szerelemre. A szavakba nem foglalt, ám annál áthatóbban átélt egymás iránti vonzódás azonban nem jut tovább az érzelmi ráhangolódáson, s későbbi emlékeikben ez az érzés a be nem teljesült s ezért örök szerelem titkának birtokosaivá avatja őket. Mindebből Vong Kar-vaj szavakkal szinte semmit nem mondat ki, mégis elevenek, feszültséggel telítődnek a szikár, jóformán közömbös hétköznapiságokat közlő dialógusai. Lestrapált tárgyakkal telizsúfolt szűk terek, félhomályos, csőszerű folyosók, egy-egy lépcsőforduló, egy sötét utcasarok, ritmikusan visszatérő keretbe foglalt szűk kép egy éttermi sarokról, konyhazugról, hivatali íróasztalról, s időnként a testek álomszerűen lelassított mozgása - ennyi a látványvilág. Fantasztikusan hatásos: kopott hétköznapiság és lebegő poézis egyszerre, érdes realitás és feszült sejtelem. A vásznon két embernél többet szinte soha nem látunk, de a zajokban, hangokban és Kar-vaj fantasztikus realizmusában ott feszül egy sokmilliós világváros irtózatos nyüzsgése és zsúfoltsága. És benne hőseinek kézzel tapintható, sűrű magánya.
Sehol egy "akció", idegborzoló fordulat, a történésekben a leghangosabb effektus a hősnő cipősarkának kopogása, ahogy valamely szűk lépcsőfordulóban időről időre utánanéz a kamera a gyönyörű nőalaknak. (A szépséges és tehetséges Maggie Cseung modell volt, mielőtt a film fölfedezte volna magának.) A szeretőket, a csaló férjet és hűtlen feleséget soha nem látjuk szemtől szembe, vagy hátulról, vagy a főhősök takarásában vannak jelen pár pillanatra a két ember történetében - mégis érzékletes valóságukban "láthatóak". Kar-vajnak elég egy mohón szürcsölő hang, elégedett csámcsogás a vacsoraasztalnál, hogy a néző minden magyarázat, jellemzés nélkül pontosan felfogja a szeretőt tartó férj lényét, ahogy a hűtlen feleségét is a fölényesen udvariatlan hanghordozás révén.
Bevallom, csak megelőlegeztem a feltevést, hogy Kar-vaj legyűri a filmtrendet, a folyvást akciózó, emberek helyett funkcionálisan működő, egydimenziós hősök jól ismert irányzatát. Az igazság az, hogy megtalált valami zseniálisan egyszerűt, ami homlokegyenest ellentettje amannak, de csak azt nyűgözi le, akinek az a legbeszédesebb, ami csendes.
Hamisítatlan hollywoodi "népszerű ismeretterjesztés" a 13 nap - Az idegháború című film. A Fehér Házba helyezett dramatizált dokumentumválogatás a történelemkönyv páratlan (vagy páros, de tény, hogy az USA-ban írt) oldalainak rekonstruált változata az 1962-es kubai rakétaválság két hetéről. A világ azokban a napokban valóban a bármely pillanatban kirobbanható harmadik világháborútól, a nukleáris pusztulástól rettegett. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió között kirobbant konfliktus és megoldásának története itt elsöprő mértékben a szavak harcában bontakozik ki, a dokumentumokból származó szövegeket például olyan történelmi személyek megtestesítői mondják el, mint John F. Kennedy és öccse, Edward. A hűséges tanácsadó szerepében pedig ismert színész, Kevin Costner látható.
