Az első kockákban még ott a lerágott csont: sárga taxis jelenet az utcán; hányszor láttunk már ilyet! A következő száz perc viszont egészen más. Nem fog tetszeni, ha a szokásos Starbucks-píárt várod sportcsarnokos csókjelenettel. Sőt, ha nyálas romkomot akarsz, inkább csókolózz tovább! Ettől még igenis szerethető a NY I, Love You. Csak nem annyira amerikai.
Talán épp azért nem az, mert olyan rendezőknek is teret adtak benne, mint az indiai Mira Nair, (ő jegyzi az Esküvő monszun idején-t) vagy Shekar Kapur, akik rendhagyó élet- és filmszemléletet hoznak magukkal afféle szükséges pluszként. És ez még akkor is figyelemreméltó, ha az egészre elég kevés idejük van. Ebben a dráma-antológiában a "kisfilmek" jóval rövidebb egymásutánt alkotnak, mint az Igazából szerelemben vagy a Valentin napban, és a bevált vezérfonálnak (miszerint a szereplők körüli események valamelyest összefonódnak) most nyoma sincs. Tíz különböző direktor ábrázolja röviden azt, amit szerelemnek nevez, hogy később ezek katarzist keltsenek a nézőben, vagy simán csak letűnjenek a vászonról.
Akad közöttük pár fanyar humorú sztori és néhány egészen vicces is, bár a kiábrándultság valahogy végig ott lóg a levegőben. Ezt fel-feltörő erotikával próbálják meg ellensúlyozni, de lássuk be, nem sokat lehet csavarni azon, ha egy prosti az utcasarkon, egy életunt feleség pedig - a szerepjáték részeként - egy étterem előtt árulja magát. Az alkotóknak azért sikerült egy kis tinédzserlamúrt is fölvonultatni - hál' Istennek a megszokottnál jóval pikánsabb köntösben. A tolószékes lány és az elsőrandis fiú esete azért is telitalálat, mert nemcsak erotikát, hanem némi szarkazmust is hoz; így ez az egyik legütősebb jelenet, bár a többit sem kell félteni. Főleg mert óriási szerepet kapnak az egymással gyakran ütköző társadalmi státuszok: Értsünk a szó alatt nemzetiséget, kenyérkeresetet, származást, életkort vagy épp hagyományt.
Jolly-joker tanulságként annyit, hogy ha New Yorkban élsz, valószínűleg tényleg neked szól a disztinkció, legyél indiai üzletember vagy taiwani mosogatólány; gyerek vagy szülő; tolvaj vagy fejedelem. A kamera nem sokat válogat: múltat és jelent, képzeletet és valóságot ábrázol egyszerre, komoly csattanókat hagyva maga mögött.
Közben mind a zene, mind a nyitva hagyott jelenetek azt harsogják, hogy a szerelem egészen relatív, és nincsenek szabályok arra, hogyan kell megélni. Élvezhető mozi ez, New York-i városképekkel, csak kár, hogy a reménytelenség vagy inkább a megszokás többhelyütt is azzal zárják, hogy sajnáljuk, de az élet ilyen.
Ez az egész relatív őrület pedig nem fair, mert ha épp nem vagy szerelmes, nem értheted igazán Natalie Portmant sem, aki meg - úgy tűnik, hogy - az.
7/10
