A németek az utóbbi években nem kényeztettek el minket jó sorozatokkal, de most egyben kárpótoltak mindenért. A Volt egyszer két Németország nem hibátlan alkotás, de mégis a fotelhez szegezi a nézőt.
A magyar közönségnek különösen közel állhat majd a szívéhez ez a friss sorozat, ugyanis olyan korszakban játszódik és olyan életérzések jelennek meg benne, amelyeket az 1980 előtt születettek jól ismernek. Az RTL nemrégiben kezdte vetíteni a szinkronos változatot, és még érdemes bekapcsolódni.
A németeknek azt a sajátos helyzetet sikerült képernyőre vinniük, hogy Németországot fal hasította ketté, és a két fél egymáshoz küldözgette kémkedni fiait. Ebben az esetben egy NDK-ban élő srácot küldenek Nyugatra, hogy beépülve a Bundeswehr magasabb szintjére, kémlelje ki az USA és az NSZK fegyverkezési szándékát. Természetesen innentől kezdve aztán bonyolódnak és kavarodnak a dolgok, ahogy az egy tisztességes sorozatban lenni szokott, úgyhogy a sztoriról nem is mondunk többet. Inkább arról beszélnénk, hogy a németeknek volt bátorságuk belevágni az „ügynök-témába”, amiről itthon szinte elképzelhetetlen, hogy sorozat készülhetne.
A főszereplő jelleme és motivációi ügyesen kiegyensúlyozottak, ugyanis hithű kommunistáról van szó, akinek ugyanakkor nem igazán fűlik foga a kémkedéshez. Nem, nem elvi okokból nem fűlik, hanem mert beteg édesanyját és szeretett barátnőjét nem szeretné elhagyni. Szóval a szereplő egy hús-vér ember, és nem erkölcskönyvbe illően fekete vagy fehér. Persze, hogy a néző egy kicsit szimpatizálhasson vele, a STASI ravaszul zsarolja is a srácot, tulajdonképpen bábként kezeli, így végül nincs igazi választási lehetősége. Hát igen, manapság sokan szeretik magukat hősként feltüntetni, pedig sokaknak akkoriban nem elveik nem voltak, hanem választási lehetőségük.
A film erőssége, hogy minden szinten óvakodik a fekete-fehér ábrázolástól, így hát megjelennek a történetben a nyugat-német békemozgalmárok, hippik, kommunák a maguk naivitásával; megjelenik, hogy az NDK-ban sem volt mindenki agymosott zombi; megjelenik, hogy a tábornokok sem mind háborúpárti héják; és megjelenik, hogy a szex mennyire jó eszköz a kémkedésre. Gyengéje viszont a filmnek, hogy az izgalom fenntartásáért néhol beáldozzák a hírszerzés világának nem túl közismert, de azért nyilvánvaló törvényszerűségeit is. Ha egy ügynök olyan hibákat vétene, mint a főszereplő srác vét sorozatosan, akkor nem sokáig húzná az ellenséges területen.
De spongyát a hibákra, inkább örüljünk annak, hogy a német tévések helyettünk is mozgóképre vitték azt, ami megfilmesítésért kiált: a rendszerváltás előtti évtizedek történelmét.
