Új értelmet ad - ezzel a szlogennel hirdeti magát a Nemzeti Színház, ahol a múlt héten kettős szereposztásban mutatták be Kacsoh Pongrác, Heltai Jenő és Bakonyi Károly daljátékát, a János vitézt.
Ezt a darabot úgy színpadra állítani, hogy nem csavarunk rajta, ma tényleg elképzelhetetlen (Alföldi Róbert rendező ki is bújt volna a bőréből), viszont a János vitéz olyan népszerű és tökéletes, hogy veszélyes tekergetni. Nem is sikerült jól.
Az elején megtudtuk, hogy Kukorica Jancsi köpni is tud, ahogy illik, meg az ostorral is jól bánik (bár ez inkább a csikósok sajátja, sebaj). Meglepett, hogy kiderült, a boszorkány titkon annak örülne, ha Jancsi neki udvarolna. Közben jöttek a huszárok egy ormótlan, túlméretezett nemzeti lobogót lengetve. Vajon pontosan mi a gúny tárgya? Félő, hogy az, amire gondolni sem szeretnénk. Utána karddal kört vágtak a zászló közepébe. Éljen! De mi köze '56-nak János vitézhez? Hősies és magyar mindkettő, maradjunk ennyiben.
Az első szereposztás a sztároké (Stohl András, Söptei Andrea, Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula, Szarvas József), a másodikat inkább a fiataloknak adták; mi az utóbbiakra voltunk kíváncsiak. Mátyássy Bence (Jancsi) és Tompos Kátya (Iluska) mindent beleadott, helyenként nagyon szépen énekelt, Hevér Gábor (Bagó) viszont nyersen. Fájt, mert ebben a daljátékban mégis - csak neki lettek volna a legérzelmesebb nótái. Csoma Judit vérbeli boszi benyomását keltette. Radnay Csilla a francia királylány szerepében inkább visított, mint énekelt, Spindler Béla ellenben nem lett volna rossz francia király, ha az ember el tud vonatkoztatni például Bilicsi Tivadar legendás alakításától. Nem ültek a poénok, pedig ma kijátszhatóbbak, mint valaha. A nép azt követeli, hogy vesszen a király. Milyen ismerős! "Most monnyak le?" - jön nyeglén az aktuálpolitikai kérdés. És a király szájából hangzik a mű szövegkönyvének egyetlen olyan friss poénja is, amelyre végre jóízűen derül a közönség: "Ne pattogj, Kukorica!"
A Rádióénekkar tagjait a második felvonásban rokokó angyalkáknak öltöztették, kicsit bohócot csináltak belőlük, amint le-föl lifteztek a francia udvar háttereként - érthető, miért tiltakoztak, miért nem szerettek volna részt venni ebben a produkcióban. De a nem akarásnak ezúttal nem nyögés lett a vége: a kórus teljesítménye így is kiemelkedett az előadás színvonalából. Úgy hallatszott, hogy a Rádiózenekar meg (Silló István keze alatt) kifejezetten élvezte a könnyed muzsikát.
Az új értelmezés a harmadik felvonás elején vált nyilvánvalóvá. Az Iluskát kereső, bolyongó Jancsit és Bagót (két hajléktalant?) napjainkban láttuk viszont egy rideg, sötét, lepusztult metróállomáson. Vagyis itt a nyakunkon a világ vége. Az ötlet jó, a folytatás lehangoló. Befut a banya, hogy Iluska képében még egyszer megpróbálja elcsábítani Jancsit, majd a pokolba süllyed. Az állomás szürke falával nehéz volt az élet tavának illúzióját kelteni, még kék reflektorral sem sikerült. Végül csak megérkezünk Tündérországba: éjszakai pillangók lépnek elő emeletes sarkú cipőkben. Ó, jaj! Iluskából örömlány lett. Hiába énekelte egykoron: "El nem feledlek, el nem cseréllek"? Az örökkévaló gyönyörűség a kéj maga, szép Tündérország egy kupinak tűnik, s ha már itt van Jancsi, a furulyájával, maradhatna, ezt az összes lány értékelné... Tizenhárom éven felülieknek! - szól a szórólap figyelmeztetése. Kár, pedig a János vitézzel nemzedékeket lehetett nevelni a zenés színház szeretetére.
Alföldi a darab végével sem sokat kukoricázott, a megszokott happy end elmaradt: Jancsi és Bagó mint egy múzeumi panoptikum viaszbábui búcsúznak tőlünk. Megöl a honvágy? Nesze neked, János vitéz! Iluska pedig eltűnt a metróalagútban. Ennyit a szerelem hatalmáról.
