Világdefiniáló művet létrehozni nem is emberi léptékű vállalkozás. Megfogalmazni, egyetlen lencsével összegyűjteni mindent, katicabogártól az atombombáig: erős vezérvonal, karakteres szervező elv szükséges ahhoz, hogy a szerző akarata egységes művé, valami nagyon ártható életérzés tükrévé lényegüljön - a néző szeme előtt is. A világméretű próbálkozás egyik mintapéldánya a 1992-ben készült Baraka. A vállalkozás azonban sülhet el balul is: a "világ", az "élet", a "dolgok" és egyéb absztrakt fogalmak olyannyira megfoghatatlanok, hogy további absztrakció még inkább kihúzza a talajt a néző lába alól., nem egy érett szemlélet leképezését kapja emberi arcokba, mindennapi életünk rezdüléseibe csomagolva, hanem egy tömény gondolatmenetet. Követhetőt, de szárazat, érdektelent. Ez történik a Naqoyqatsi - Erőszakos világ esetében is.
Az erőszak mindent behálóz. Ez nem jó...- ha rosszindulatúan gunyoros és nem döbbenetesen drámai szeretnék lenni, így fogalmazhatnám meg a Naqoyqatsi üzenetét röviden. A probléma két tényezőből áll össze: '. Az állítás idejétmúlt - hiszen mindannyian tudjuk ezt, saját bőrünkön nap mint nap megtapasztaljuk a ránkzuhanó agresszióhullámot : még a hűtőszekrény használati utasításából is kiolvasható, valóban. Nem beszélve a tévéről, ez is milyen igaz. Szociológiai kutatások évtizedek óta a televízió erőszak-közvetítő-mintakövető hatását kutatják, sőt, egyre szkeptikusabbak a közvetlen hatást illetően. A film természetesen nem a tudományosság letéteményese kell, hogy legyen, mégis, mintha itt valami ilyesmiről akarna szó lenni: didaktikus képhalmazok sugallnak, asszociatív montázstechnika akar valamit "mondani" nekünk. Nagyon akarja. Hiszen filmesszét ír itt nekünk a szerző, a hülye is látja.
A baj másik oldalán a közhelyszerűség áll. A képek társítása, kiválasztása a veszélyes leegyszerűsítés jegyében készült: elementáris erejű zenére látom valós időben, amíg felrobban az atombomba az archív felvételen. Megüt. Észre sem veszem, néha a hatása alá kerülök a történelem és gondolat határozott kép összefűzésének. De abban a pillanatban, amikor "megszólal" a film, azaz a számba szeretne rágni valami - egész biztos, hogy számára őszintén - fontosat - menekülhetnékem támad. Nem igaz! - gondolom - nem igaz, hogy ennyi az életünk: a versenyfutó állatias képpel vicsorog-liheg, a labdázó gyerekek agressziója is kiabál, a - fényhasználatukkal meggyőző, de elhasznált és unalmas - színes negatív technikák és animációk is szorongásérzetemet keltik, mégis. Nem igazak. Mert pontosan tudom, hogy ugyanezt a jelenetet más aspektusából, esetleg már a következő pillanatban leforgatva, más aláfestő zenét találva hozzá: akár lírai-romantikus darab is készülhetne világunkről és az ő szépségeiről. Nem mintha erre vágynánk: inkább őszinteségre, nyitottságra. Most nem az készült: hanem egy fenyegetésivel a levegőbe lődöző, világunkról egyoldalúan ijesztő képet festő film.
