Danny Boyle (Trainspotting) a költségtakarékosság új élharcosaként egészen Robert Rodriguez-i magasságokba tör, aki azzal, hogy a filmjei stábjának felét ő maga alkotja, általában jelentősen csökkenti alkotásai költségvetését. A Napfény mindössze 50 millió dollárba került, de látványvilágban felveszi a versenyt bármelyik álomgyári dupla vagy tripla ennyi pénzből készült megaprodukcióval, sőt még le is körözi őket. És mi a titok nyitja? Bizony, Boyle csak annyi számítógépes effektust használt, ami története elmeséléséhez feltétlenül szükséges volt. A CGI parádé helyett inkább visszanyúlt a sci-fi gyökerekhez és miniatűr makettek és díszletek segítségével alkotta meg a világűr tágas univerzumát, és ez a módszer még 2007-ben sem számít elavultnak, pedig ha valahol, akkor a Napfény-ben a látványvilágnak komoly szerepe van.
A távoli jövőben az emberiség a kihalás szélére kerül, amikor éltető csillagunk, a Nap kialudni látszik. Bolygónk hasadékanyagának javát összeszedve egy bomba indul meg egy űrhajóval, hogy új életre keltse a haldokló csillagot, de az Ikarosz I. nem sokkal a cél előtt eltűnik. Néhány évvel később az emberi faj utolsó reményeként az Ikarosz II. nyolc fős személyzete útnak indul, hogy megkísérelje a lehetetlent.
A nyolcadik utas: A halál, a Halálhajó, A gömb és a 2001: Űrodüsszeia méltó utódaként filmünk is szinte teljes egészében egy űrhajó belsejében játszódik, tehát a klausztrofóbiás életérzés garantált, ahogy az is, hogy a szereplőknek nem csak ettől kell majd félniük. Boyle forgatókönyvírójával, Alex Garland-dal karöltve majdnem a film végéig külső ellenség bevonása nélkül tud rendkívüli feszültséget és izgalmat teremteni, és a Nap közelségének egzotikuma teljesen magával ragadja nézőit. George A. Romero zombifilmjeihez hasonlóan a feszültség itt még az emberi gyengeségből, kicsinyességből és kommunikációképtelenségből adódik egy csoporton belül (lehetnének akár egy pszichológiai, netán szociológiai kísérlet alanyai is?), és nem annyira a külső ellenség a problémák fő forrása, bár azért a film utolsó harmadában ezen a fronton történik némi változás.
A film hipnotikus erejű képi világa végig fogva tart minket, a világűrt pedig már rég láthattuk ennyire baljósnak, ismeretlennek és végtelennek, mint az angol rendezőzseni új mozijában, aki mostanában tudatosan kísérletezik a különböző zsánerekkel, és két egyformát még véletlenül sem forgatott karrierje során. A szereposztás ismét telitalálat, és örömteli hír, hogy végre valaki felfedezte a Chris Evans-ben meglapuló drámai színészt, azon pedig már nem is csodálkozunk, hogy Cillian Murphy igazi kaméleonként képes szinte bármit eljátszani. A science fiction műfaj az utóbbi években igencsak el volt hanyagolva, így a rajongóknak kutya kötelessége, hogy mozis zarándokútra induljanak, ha ilyen ínséges időkben egy ilyen kaliberű alkotás kerül a vásznainkra.
