Amikor legutóbb egy filmcím arról próbált meggyőzni, hogy az élet szép, az a holokausztról szólt. Most nem ússzuk meg ennyivel.
Irakban ezzel kínozhatnak
Anyád tyúkja – ez a legkevesebb, ami kikívánkozik az emberből körülbelül a film egynegyedétől kezdve, akkora ugyanis már nyilvánvaló, hogy itt annyira meg van mondva a tuti a való világról, hogy azt nem tesszük ki az ablakba. Az Arzheimer-kóros nagyi unokája megerőszakolta osztálytársát, aki ezért öngyilkos lett, a lebénult öregember, akit némi apróért heti kétszer megmosdat, meg beveszi a viagrát, hogy szexeljenek. Nyugodtan hagyd abba az olvasást itt, nem haragszom meg érte.
Koreai kultminiszter menni Cannes
Chang-dong Lee nevét a kortárs koreai filmesek egyik lángoszlopaként szokás emlegetni, legalább is itt, a messzi távoli Európában; amúgy nem tudom, mennyire népszerű alkotó otthon, ahol néhány éve kultuszminiszterként volt hivatalban. Nem akarok most itt wikipédiáról összegereblyézett félinformációkból vádiratot benyújtani, itthonról is tudjuk, állami pénzekből készült filmnek semmilyen nézőszám nem lehet elég alacsony. Lee 140 perces produkciója 140 órás kínvallatásnak hat, borotvált fejre szabályos időközönként hulló hideg esőcseppeknek, amelyek végül már mázsás kövekként hasítják a bőrt és monotonitásukkal az őrületbe kergetik a foglyot. A rendező célja, hogy nem csak végtelenül szerencsétlen sorsú embereket mutasson be, de emberi gonoszsággal, a szeretett személyekben való csalódással, megaláztatással és végeláthatatlan agóniára ítélt sorsokkal szembesítsen. Mert hogy az élet ilyen. S bár ilyen, meg lehet találni benne a szépet. A legkézenfekvőbb erre például kezünkbe venni egy verseskötetet, amely akár egy szál alma kapcsán is képes a világ csodálatos oldaláról zengeni ódákat. Ám meglehet, téves vélekedés, hogy a költészet a szépet hivatott dicsőíteni, valójában az életet tükrözi, sűríti, vágja a képünkbe kegyetlenül, nem csak a csodáit, de a borzalmait is.
Szóval értem én a dél-koreai politikus-rendező logikáját, csakhogy a módszer, amit alkalmaz, semmire nem jó; legfeljebb, hogy megpillantva a stáblistát rájöjjünk, adott helyzetben milyen apró dolgok is meg tudják édesíteni az életet.
Lehetne rosszabb
Szeretném tényleg egyértelművé tenni, hogy amikor az ilyen fesztivál-kedvencekre azt mondjuk, otthon, anyukának tessék levetíteni, ne nekünk, az minden a filmesztéta-szakkörben hangoztatott vélekedéssel ellenben nem azért van, mert Michael Bay-kazettákkal altattak minket gyerekkorunkban. Értjük mi, hogy miért fontos a művészetnek a tabudöntés, az emberi természet mélyről hörgő, szélesebb körben nem szívesen idézet jajszava. És lehet és kell is beszélni olyasmiről, minthogy egy agyvérzésben lebénult, a halál küszöbén remegő koreai öregember még egyszer utoljára el akar élvezni. Ha majd odajutok, nekem se lesz más vágyam. De azt tessék tudomásul venni, hogy nem lehet minden pocsék filmnek ezzel takaróznia. Attól mert valaki bátor, attól még a filmje lehet rossz.
Márpedig hiába vallom, hogy ízlésről nem érdemes vitatkozni, a Poézis rossz film, nincsenek benne szép képek, nincsenek benne jó alakítások, nincsenek benne katartikus pillanatok. Továbbmegyek, nagyon régen rühelltem filmet ennyire. Erőszak, gyerekbántalmazás, használhatatlan záróizmok – ez is a világunk része, köszönjük, tisztában vagyunk vele. Moziba nem ezért járunk. Nem adom rá a legrosszabb osztályzatot, mert végül is lehetne három óra hosszú is.
Kinek ajánljuk?
- A rendező családjának.
- A cannes-i zsűritagok családjának.
- A dél-koreai kormánynak.
Kinek nem?
- Akik épp ismerkednek az egyébként csodálatos távol-keleti filmvilággal.
- Akik azt hiszik, a fesztiváldíj elmond bármit a minőségről.
- Akik azt remélik, megtudnak bármit a költészetről.
2/10
