Steven Spielberg új filmjét jócskán megelőzte a híre. A spontán keletkezett vagy mesterségesen gerjesztett előzetes vitáknak minden gyártó örül, hiszen felkelti az érdeklődést az alkotás iránt. Még az egykori hollywoodi fenegyereknek, napjaink moziipara egyik legnagyobb alakjának is szüksége van a reklámra, hiszen a közönség kíméletlen, évente hat-hétezer film közül választhat, s a korábbi érdemek kevéssé érdeklik. A München körüli polémia annyiban tér el a szuperprodukciókat kísérő felhajtástól, hogy alapvetően politikai-ideológiai nézetek csaptak össze. A Heti Válasz kaliforniai tudósítója átfogó és árnyalt képet rajzolt a Spielberg-film kapcsán ütköző nézetekről, melyeknek legfeljebb apropó volt az alkotás álláspontjuk kifejtésére az izraeli-palesztin konfliktusról. Most már a filmet is láthatjuk.
Az 1972-es müncheni olimpiát már a részleges félelem jegyében szervezték. A nyugat-európai, köztük a német kommunista terrorcsoportok potenciális fenyegetést jelentettek, a szervezők meg is tették a szükségesnek vélt óvintézkedéseket. Az emberi természettel azonban, mely a veszélyt csak akkor érzékeli, amikor már el is múlt, nem számoltak. Amerikai sportolók segítik át az olimpiai falu kerítésén az éjszaka sötétjében tébláboló, idegen nyelvet nem beszélő palesztin terroristákat, akik rövid tusa után megölnek két, túszul ejtenek kilenc izraeli sportolót, sportvezetőt. A tragikus kimenetelű eseményt szerte a világon egyenes adásban közvetítik. Spielberg filmjének nyitányában a korabeli felvételek keverednek a rekonstruált jelenetekkel. De csak kiragadott részleteket látunk, az izraeli sportolók halálával végződő túszdráma egésze a főhős emlékeiben fokozatosan áll össze a film során. A tényleges eseménysort az izraeli kormány döntése indítja el. A nehéz helyzetbe került, a történéseket rosszul kezelő és kommunikáló Golda Meir-kabinet úgy dönt, hogy az ellencsapás egyszerre legyen titkos és nyilvános. Azaz ne kötődhessen a kormányhoz, de a bosszú ténye és legfőképpen eredménye a világlapok címoldalára kerüljön. Felébresztik a félalvó ügynököt, Avnert, akit azzal bíznak meg, hogy likvidálja a terrortámadásban közreműködő tizenegy palesztint. A férfit kiléptetik a Moszadból, megfosztják múltjától, s a névjegyzékkel Európába küldik. Svájcban pénzt és négy segítőtársat kap. A palesztinokat azonban neki kell felkutatnia. Végigjárják az öreg kontinenst, aztán az előzetes tilalom ellenére Bejrútba is eljutnak, és a célszemélyek közül hattal végeznek. Az embervadászatra felfigyel a CIA, a KGB és a tervből kihagyott Moszad, nem beszélve a palesztinokról és a magán-titkosügynökségekről. Az ellencsapás nem marad el. Avner számára a kérdés az, meddig folytatható a küldetés.
A közel háromórás film szükségszerűen tartalmaz vontatottabb részeket, de a rendezőtől szokatlan kimért tempónak más magyarázata is van. Spielberg ugyanis visszatér a müncheni olimpia idejének megfelelő mozgóképes formanyelvhez, a saját stílusforradalma előtti időszakhoz, amikor is az autók még lassabban jártak, a bombák lassabban robbantak, a golyó pedig lassabban hatolt a szívbe. Állandó operatőre, Janusz Kaminski is megfontoltan fényképez, így aztán a magyar néző örömmel azonosíthatja a budapesti helyszíneket.
A München dramaturgiai ívét - a likvidált személyek számolásán túl - a főhős belső értékrendjének változása adja. Avner a küldetés egyértelmű vállalásától jut el a kétségekig. A populáris filmektől elvárhatóan kikezdhetetlen motivációval, háttérrel felépített figurában nem a szemet szemért ószövetségi parancsa válik kétségessé, hanem a parancsot kiadók tisztessége. A lista ugyanis nem az akcióban közvetlenül részt vevők nevét tartalmazza, hanem azokét a palesztinokét, akik vagy részt vettek, vagy nem az előkészítésben. Aki a Münchent filmként nézi, az egy újabb elegáns, bár nem az életmű csúcsaihoz tartozó Spielberg-alkotást láthat. A többi csak ideológia, politika.
