A Montecarlo! című új magyar filmben Fischer Gábor debütáló rendező meglepően slamposan bánt talpraesett ötletével. Nem csak azt engedte meg, hogy a felvezetésben lassúdad üresjáratokkal lazítsa fel a szórakoztató műfaj kihegyezett szerkezetet kívánó kereteit, hanem hogy a filmje végére teljesen zavarossá, logikátlanná kavarja a jobb sorsra érdemes vígjátékot. (Nem szólva az olykor bántóan életlen felvételek pongyolaságáról.) A mesebeli szerencsében bízó tanári hármas szerencsejáték-akciója az iskola megmentéséért egyrészt rokonszenvesen extravagáns és jellegzetesen árulkodó magyar abszurd is ahhoz, hogy groteszk humorú játék kerekedjék belőle. Ám Koltai Róbert és Mucsi Zoltán láthatóan jóval többet tudott a főhősökről, mint az író-rendező, így a karakteres színészek jellegtelen szituációk sorában (andalgás, szerelmi nyűglődés, stb.) voltak kénytelenek múlatni a drága filmidőt, jól kitalált helyzetek helyett. A hol elnagyolt, hol döcögős mese ilyen formán csak módjával képes az érdeklődést ébren tartani. A zavaros "végjáték" viszont egyszerűen érthetetlen.
