Suspension of disbelief, avagy a kétkedés felfüggesztése. Így nevezik azt, amikor a néző (vagy olvasó) félreteszi a valóságot, és egy film (vagy könyv) erejéig egy másik, kitalált világ szabályait fogadja el. Ő ezzel járul hozzá a művész és a közönség között köttetett paktumhoz: nem problémázik azon, hogy a valóságban nem is léteznek birodalmi lépegetők és hogy a Chuck Norris alakította bosszúállónak már az első bekapott golyótól meg kellett volna halnia.
Cserébe a néző jól szórakozhat ? feltéve, ha a művész nem szegi meg a saját maga által alkotott szabályokat. A birodalom visszavág például a saját univerzumán belül hiteltelen lenne, ha a hothi hómező közepén egyszer csak megjelenne Chuck Norris a kedvenc bazookájával, és ugyanígy egy Norris-féle kommandós filmben sem támadhatnak ewokok a B-kategóriás mészárosra (bár azt a meccset szívesen megnéznénk, fix kettes).
Az év első sikerfilmje, A tökéletes trükk ott hasal el, hogy pofátlanul visszaél a kétkedés felfüggesztésével: kosztümös-intrikásnak indul, de a végére mágusos fantasy lesz, és a műfajváltása nagyjából annyira elegáns, mint egy Sas-kabaré tetszőleges poénja. Pedig az alapanyag nem volt rossz, Christopher Priest a film alapjául szolgáló regénye 1996-ban elnyerte a fantasztikus irodalom egyik legnagyobb elismerését, a World Fantasy-díjat. A könyv viszont a filmmel ellentétben eleve viktoriánus fantasyt ígér az olvasónak.
A balul sikerült adaptációért nyilván a forgatókönyvírók veséjét kell lerúgni, ők pedig történetesen a film rendezője, Christopher Nolan (Mementó, Batman: Kezdődik!) és öcsikéje, Jonathan. A tesók korábban már dolgoztak együtt a Mementón, de most csúnyán elmérték a feladatot: a jó alapötletet egy rosszul felvezetett fináléban olyan fordulattal csapták agyon, ami egy sci-fiben is necces lenne. És csak azért nem áruljuk el, hogy mi ez a fordulat, mert a film egyetlen olyan meglepetését rontanánk el, ami akkora baromság, hogy már nem kiszámítható.
A sztori gerincét két bűvész vetélkedése adja, akik a századfordulós Londonban egyre aljasabb eszközökkel próbálnak betartani egymásnak. Egyikük szegény és boldog, a másik gazdag és boldogtalan ? aki ennél mélyebb jellemekre számít, inkább olyan mozikba járjon, ahol nem árulnak popcornt. Hugh Jackman (Kardhal, X-Men-trilógia) Megszállott Mágus #1-ként pályafutása egyik leghalványabb alakítását hozza, a Megszállott Mágus #2 bőrébe bújt Christian Bale (A gépész, Batman: Kezdődik!) pedig ugyanazzal a félig tátott száj-szúrós nézés kombóval próbál érvényesülni, mint összes korábbi filmjében. Rozsomák Batman ellen ? ez egy kosztümös filmben kevés.
Nem csoda, hogy a mellékszerepek közül Megszállott Mágus #1 segítője és mentora, Michael Caine és a mindent vivő trükkel házaló tudóst, Nikola Teslát alakító David Bowie lejátsszák a két főszereplőt a vászonról. A Tesla inasát megformáló Andy Serkis személyében pedig láthatjuk, ki volt a Gyűrűk Ura-trilógia Gollamjának digitális maszkja alatt, de mivel egyszer sem mondja, hogy mockosz kisz bűvészek, ez mégsem olyan érdekes. A női szereplőknek még kevesebb esélyt ad a forgatókönyv: ők jóformán a díszlet részei, középszerű párbeszédekben asszisztáló, harmadrangú rezonőrök. Ez különösen a csapodár bűvészsegéd szerepében domborító Scarlett Johansson esetében fájó pont ? az ő karakteréből sokkal többet ki lehetett és kellett volna hozni.
Az elrontott adaptációt a korrekt rendezés, a mutatós kellékek és Nolan állandó operatőr-tettestársának, Wally Pfisternek a visszafogott beállításai mentik. Így aki túlteszi magát a szkript gyengeségein, és hajlandó lenyelni azt a megoldást, amit az alkotók próbálnak letuszkolni a néző torkán, a látvánnyal vigasztalódva jól szórakozhat. Mert Nolan tehetséges bűvész, még akkor is, ha ezúttal elrontotta a mutatványát. Jól hangulatba hozta a közönséget, szépen eltüntette a nyulat a cilinderben, csak aztán Chuck Norrist húzta elő belőle.
