Philippe Le Guay, aki leginkább a Szerelem a hatodikon rendezőjeként lett ismert, most egy kifejezetten kismozik számára készült kamaradrámával állt elő a Molière két keréken-nel. A film tulajdonképpen egy érzékeny A mizantróp-adaptáció, melyben a dráma párhuzamosan zajlik a próbákon és a próbákon kívül. Gauthier és Serge, a két idősödő színész, akik a filmben A mizantróp színrevitelén fáradoznak, és a szemünk előtt értelmezgetik, próbálgatják az eljátszandó karaktereket – ami már önmagában egy izgalmas metareflexív szállal dúsítja a film szövetét –, ugyanakkor hamar rájövünk arra is, hogy nem túl rejtett hasonlóságokat mutatnak a Molière-darab két kulcsfigurájával, Alceste-el ás Philinte-tel.
A történet szerint Gauthier a sorozatsztárként befutott, körülbelül ötvenes éveit taposó színész keresi fel Serge-t, régi barátját és kollégáját, aki önkéntes száműzetését tölti egy elhagyatott tengerparti üdülővárosban. Gauthier Molière A mizantróp című darabját szeretné megrendezni, és barátjának, Serge-nek Philinte szerepét szánná, míg a főszerepet, Alceste karakterét természetesen magára osztaná. Végül abban állapodnak meg, hogy mindketten begyakorolják mindkét szerepet, és felváltva adják majd elő az egymást követő előadásokon. Bár Serge sokáig vonakodik, és még akkor sem tesz egyértelmű ígéretet, mikor már javában zajlanak a próbák, végül beleegyezik a közös munkába.
A próbák során fej vagy írás alapon döntenek, hogy ki legyen Alceste és ki Philinte, de a szerencse rendre (1-2 alkalom kivételével) Serge-re ruházza a főszerepet. A figurák közti azonosságok hamar felszínre kerülnek, rögtön az első próbák valamelyike után épp Serge csodálkozik rá életének párhuzamaira Alceste sorsával, akinek szintén volt egy elvesztett pere, és őhozzá hasonlóan neki is derogált, hogy védje magát a bíróság előtt. A film ilyen módon több ízben igyekszik kezünkbe adni az értelmezési kulcsokat önmagához. Serge, miután az első olvasópróba után korholja magát, hogy túl vehemensen szavalta szövegét, egy tételmondat értékű kijelentést fogalmaz meg, miszerint: "Alceste egyben komikus figura is, mellélősz, ha ezt elvéted." És a mi Alceste-ünk valóban komikus figura lesz, ráadásul sokkal gyarlóbb és következetlenebb, mint Molière Alceste-je, és a sorsa is végül tragikomédiába torkollik. Gauthier pedig Philinte alteregójaként tűnik fel, aki bár nem velejéig romlott, de simulékony természetű, gyakorlatias figura, ahogy azt Alceste a szemére is veti a darabban, "a kor erkölcse lelkébe hatol".
A mű legfőbb erénye talán, hogy Molière egydimenziós karakterei valódi személyekké válnak a vásznon, de a párhuzamok fenntartása mellett P. Le Guay nem ragaszkodik görcsösen a típusfigurák tökéletes leképezéséhez. Sőt, maguk a filmdialógusok hívják fel többször a figyelmünket az eltérésekre. Például Christine, a környékbeli olasz nő, aki összebarátkozik hőseinkkel, Serge szemére lobbantja, miután szándékosan megsértette Gauthiert, hogy egyáltalán nem olyan, mint Alceste, mert ő tiszta és őszinte volt, és nem játszott az emberekkel.
Bár a filmben viszonylag hosszabb idézetek is elhangzanak a darabból – akár többször is –, nem kérdéses, hogy azok számára, akiknek A mizantróp valamelyest frissen él a fejében, sokkal több élményanyagot szolgáltat ez a paralel történetvezetés. Úgy tűnik, a film egyik központi élvezeti faktora az áthallások és újraértelmezések viszonyrendszerének a felismerése. A kisvárosi életképek, a jellemrajzok, a barátok konfliktusai, a színészetről való eszmefuttatások és a kissé elnagyolt szerelmi szál is élvezhető és érdekes, de inkább csak katarzisoktól mentes, visszafogott környezetet teremt a történetnek, melynek igazi erejét A mizantróp intertextusa adja, például Zoé, a fiatal pornószínésznő epizódja is a darabbéli Céliméne ismeretében nyeri el jelentőségét. A lányt érdekli a színészet, így nagynénje közbenjárására főhőseink meghívják egy próbára, ahol Céliméne szerepében olvastatnak fel vele egy rövid részletet. Ezzel indirekt módon a film tulajdonképpen – ne kerülgessük a forró kását – lekurvázza Céliméne-t, Molière csinos, nagypolgári hölgyfiguráját.
A film kifuttatása is absztraktabb irányba mozdítja a különben lélektani dimenziójában sem elnagyolt, reális történetet. Serge itt már teljesen Alceste-té válik, legalábbis az ő Alceste-jévé, tökéletes egydimenziós karakterré, és a Gauthier által a darabban érdekelt szakmabeliek számára rendezett állófogadáson felrúgva a játékszabályokat bejelenti, hogy csak Alceste-et hajlandó játszani, és Philinte-et semmiképp. Majd rövid veszekedés után Alceste egy korholó monológját olvassa rá az egybegyűltekre, "farkasoknak" és "söpredéknek" titulálva őket. Így a zárójelenetben valódi magányos mizantrópként vonul ki az üres tengerpartra…
Pontszám: 8/10
