"Egy jó whisky sosem árt", ez esetben azonban nem a negyven százalékos alkoholtartalmú italról van szó, hanem arról az uruguayi szokásról, hogy fotózáskor nem cheese-t kell mondani, hanem whiskyt, pontosabban víkit. A film erre a szokásra épít, arra, hogy akkor is boldogan mosolyogjunk, amikor egyáltalán nincs kedvünk hozzá, hogy mímeljük a jókedvet, miközben semmi okunk rá. Arra, hogy a világ csalás és ámítás, és őszintén csak redőnyt javítani vagy levest főzni lehet.
A Whiskyt sokan fogják utálni azért, mert nem történik benne semmi, és ami történik is, olyan lassan, olyan vontatottan és szinte már kelletlenül, hogy nehéz ráhangolódni. De ha sikerül, akkor megtörténik a csoda.
Jacobo (Andrés Pazos), a montevideói zoknikötöde-tulajdonos agglegény egy éve temette el az anyját, de a mama lélegeztetőgépe, kerekes széke és gyógyszerei még mindig az ágya mellett állnak. A hatvanas, Walter Matthau arcú férfi nem sokat törődik az ilyesmivel, és mással sem. Kötödéjében a gépeket még apja vette, és valószínűleg a műhelyt is ő festette ki utoljára.
Talán még az alkalmazottakat is az apja vette fel, Martát (Mirella Pascual), az ötvenes, megviselt arcú, a latin pop zenét öt centi vastag walkmenjéből hallgató, szótlan mindenest és a két fiatal lányt is, akik óramű pontossággal mutatják be a nap végén Martának a táskájukat, hogy nem loptak el egyetlen pár csúnyácska zoknit sem.
A repetitív hétköznapokba a mama sírkőavatásának ünnepe és Jacobo öccsének, Hermannak (Jorge Bolani) az érkezése hoz egy kis izgalmat. A két testvér ismeretlen idők óta utálja egymást. Herman Brazíliában telepedett le, modern zoknigyárat üzemeltet, megházasodott és szép gyerekei vannak. Szinte mindenben ellentéte a morózus Jacobónak, jókedélyű, karrierista, ad magára és nem veti meg a világi örömeket.
Jacobo, hogy kivédje Herman örökös piszkálódását, megkéri Martát, hogy néhány napra ? szigorúan üzleti alapon ? játssza el a feleségét. A nő, aki talán mindig erre vágyott, szívesen tesz eleget a kérésnek, kicsinosítja a lakást, felhúzza a mama jegygyűrűjét, whiskyt mond az esküvői fotósnál, és tűzfalként viselkedik a két testvér között.
Herman megkedveli a nőt és miatta engedékenyebbnek mutatkozik bátyjával szemben is. Jacobo azonban az együtt töltött idő alatt sem enyhül meg, utálja az egészet, és alig várja, hogy testvére visszamenjen oda, ahonnan jött. Hiába a tengerparti utazás, hiába a testvér által fájdalomdíjként felajánlott pénz, amiért nem volt vele anyjuk haldoklásakor, Jacobót látszólag csak egy dolog foglalkoztatja, hogy mihamarabb megjavítsa a lepattant műhelyben az elromlott rendőnyt.
Semmi sem változik, történjék bármi, Jacobo már csak olyan amilyen, és olyan is marad végig, illetve addig, ameddig a rendezőpáros (Juan Pablo Rebella és Pablo Stoll) hagyja. Merthogy a filmnek nincs vége, olyannyira nincs vége, hogy a stáblista futásakor káromkodni támad kedvünk.
Megáll az idő
A Whisky nyitva hagyja a jeleneteket, mintha a filmben nem lett volna semmi kérdés, mintha nem is lehetett volna rá válasz, mintha az úgy pont rendben lenne, hogy Jacobo a kaland végeztével újra felhúzza a rolót a műhely előtt, megszokott mozdulatokkal beindítja a gépeket, és újra feláll a sámlira megjavítani a redőnyt.
Kétségek, válasz nélküliség, hiányérzet. Napokig gondolkodtam rajta, hogy miért így végeztek ezzel a történettel, mire rájöttem. Azért, mert másképp nem is lehetne vége, és talán azért, mert bármilyen befejezés esetén a moziból kijövet azonnal elfelejtettem volna őket, Jacobót, Hermant és Martát. És talán azért is, hogy a film megnézése után másképp nézzem az özvegy szomszéd nénit, aki minden nap pontban délben slattyog ki kiskosztümjében a konyhába feltenni a levest és meghallgatni a Krónikát.
Mert a világ sokaknak már csak ilyen ismétlődő szertartásokból áll, és nem illik őket megzavarni semmilyen váratlan látogatással, semmilyen váratlan véggel.
