Felnőni pár nap alatt – ezt kapja feladatul anyjától Lore, akinek négy testvérét kell elvezetnie a háború utáni Németországban. Nem bízhatsz senkiben, hiszen eddig minden és mindenki hazudott. Titanic nyertes film kritikája.
Mindig is érdekelhet a határhelyzetek pillanatai. Közvetlenül születés után, halál előtt, vagy amikor az ember előjött a barlangból. Vagy hogy milyen lehetett a háború utáni első reggel. Nem számítottam teadélutánra, de hogy ennyire borzalmas lenne, nem gondoltam. Nem is a borzalom, a nyomor fáj, de erről később.
Igen, Cate Shortland ausztrál rendező filmje a II. világháború utáni első pillanatokat mutatja meg gyerekszemmel. A film elején még él a Führer, de már készülnek a háború végére; égnek az iratok. Menet közben szabadítják föl a lágereket, nézetik végig a németekkel a gyilkosságok fotóit. Szerintük ez nem igaz. Fizetett amerikai színészek vannak a képeken, egyébként is magát a gyilkosságot egyik képen sem mutatják.
Öt testvér marad magára, mert náci kollaboráns szüleiket letartóztatják. A gyerekeknek a nagymamánál, az Északi-tengernél van biztonsága. Csak hogy ők a Fekete-erdőnél laknak. Az út, amelyet a legidősebb testvér, Lore vezet, vasút nélkül, felosztott szektorokon keresztül, papírok nélkül, halált, erőszakot, megbolondult szerencsétleneket lát maga körül az öt testvér.
Önmagában a nyomor és az erőszak megjelenítése – legyen az bármilyen minőségi és emlékezetes is – kevés lenne, ha nem állna tűéles ellentétben a film első félórájának atmoszférájával. Hiába a szemnek szép képek, a jól használt zene, ennél több kell, és ez a több az első 40-45 percből hiányzik. A szemmel látható jómódból, biztonságból, családi szeretetből németjuhász kutyával a film elején már csak a "voltot" érezzük, a biztonság friss hiányát, a szülők egyre remegő kezét, hiszen minket is mindjárt utolér az Amerikai Igazságszolgáltatás.
Mindezt gyerekszemmel látjuk. És akkor itt álljunk is meg a film legjobb pontjánál: a gyerekszereplőknél, elsősorban a főszereplőnél. Saskia Rosendahl, a 19 éves fiatal színésznő, aki nemhogy a háborúról, de még a kettéosztott Németországról is csak a könyvekből tudhat, jellemfejlődése mind a forgatókönyvet, mind a színészi játékot dicséri. A tulajdonképpen első filmjében szereplő német lányban pontosan ugyanúgy jelenik meg a film elején a gyermeki ártatlanság, ahogy látjuk őt megtanulni küzdeni, megtanult olyan leleményeket, amikre eddig szüksége se volt, és – ami a legfontosabb – megtanult nem bízni.
Ártatlanságát, a jobb világba vetett hitét nemcsak Lore, hanem egy egész generáció vesztette el. A szőkén kék szemmel, teljes és boldog tudatlanságban lendített gyermeki "heilhitlerből" lesz így a film végére saját múltjával meghasonlott, az utolsó jelenetben ennek egyértelmű jelét adó új polgár.
Cate Shortland és filmje leszámolna a régi világgal.
