Mel Gibson - legenda. Volt már híres szépfiú, vagány, macho, de nem is olyan régen Hamletjéért lelkesedtem. Most azt hiszem, kiiratkoztam belőle, olyan olcsón adta magát. A visszavágó című moziban (rendezte Brian Helgeland) egy kisstílű vagány túlrajzolásán ügyködik: haverjával, valahol a legrémesebb bronxi garniszállók és raktárak vidékén lecsapnak egy védelmi pénzt szedő csapatra. Neki hét rongy járna a buliból, de a haver átveri. Sőt két akkora lyuk lesz a hátán, hogy mindenki holtnak hiszi. De nem, visszatér és kéri a részét - aki nemet mond, kap egy golyót, dinamitot, égő hotelt - amit akarsz. Tömeggyilkos lett a lelkem, amin még szórakozni is lehetne, de hogy a dolog zamatosabb (ízléstelenebb) legyen, a rendezés művészi elemeket is kevert az amúgy hervasztó sztoriba: szadista maffiózót, hozzá dominát, aki bájosan korbácsolja a fiúkat, kalapácsos vallatóbrigádot, meg nőket, akiket hol itt, hol ott vernek laposra, és persze a heroin káros hatásáról is kapunk leckét, natúrban. Csak az a baj, hogy Mel Gibson folyton cigizik. Igaz, le akar szokni, de úgy látszik, nem engedi a társadalom, muszáj neki....A gyilkolászás még rendben lenne, de a dohányzás... Nem is tudom.
Szóval, a rossz filmhez először is kell egy nagyszerű színész: a márkanév. (Valakinek el is kell tudni adnia...) Aztán mindent erre a figurára kell ráhúzni, ami persze nem fog menni, de erőltetni kell, a többi jön magától. Gibsonnak még szerelmesnek is kellene lennie, próbálja is szegény, kéthulla között elmorzsol egy szerelmi vallomást - úgy, ahogy azt a stúdióban elképzelik. Nem megy persze, bár a kis csaj - Maria Bello - mindent megtesz, de nincs szituja, (egyetlen ágyjelenet sincs az egészben), így nyilván nem tud kibontakozni. Amúgy viszont ezzel is megvolnánk. Aztán úgy kell tenni, mintha minden részlet valami fontos felfedezés volna: például mennél feljebb megyünk a maffiavezérek hierarchiájában - márpedig Gibson felmegy-, mindenből egyre több, nagyobb lesz, a cuccok drágábbak, de azt is láthatod, milyen snassz a design, a bútor, a kégli, meg a fehér zokni. Ja, és az igazi krokodilbőr bőrönd, amelyen gondolom minden rendes állatvédő kiakad. Ezek a fiúk már csak ezért is megérdemlik a dinamitot.
A legfontosabb, hogy a történet piti legyen, filléres humorral. Csak semmi nagyvonalúság. Mint itt. Tudom, el vagyok rontva, azt szeretem, ha gazdagéknál ölik egymást, ott esik ki valami hulla a szekrényből, nekem legyen szép kilátás a tengerre, átriumos belső tér, spéci kocsi, golf és legalább Sharon Stone. Aztán nem bánom, jöhet a fekete humor. (Amiből itt még a fekete sem stimmel, vicceiken pedig tudod, ki nevet...) Azért rémes az ember, miért ez a ressentiment, azaz irigység, miért élvezed jobban, ha a menőkkel van baj? Tudhatnád, hogy a pénz nem boldogít, miért kell neked róla fénykép is? És egyáltalán: miért mentek ki a divatból a szoba-konyhás (lábszagú) történetek? Szegény francia film ezen bukott meg (talán). Itt is látszik, hogy ezt az egész zsánert elfelejtették. Most újra fel akarják találni, de már azt sem tudják, mi az etikett a Tömő utcában. Az ottaniban. Úgy gondolták, elég Mel Gibsont megmutatni.
