A megtörtént esetekről forgatott filmek rosszabbak még a könyvadaptációknál is. Abban ugyanis, hogy Anna Kareninának milyen színű a szoknyája, vagy hogy Harry miféle hangnemben intézett szózatot Hermionéhoz a Roxfortban, még mindig nagyobb a játéktér (és így a sikeres végeredmény esélye is), mint amikor a tényekhez, sőt az igazsághoz kell órát igazítani nézőnek és alkotónak egyaránt. A közelmúltbéli események különösen veszélyesek, amikor a kanonizált értelmezések még annyira sincsenek kiforrva, mint a régmúlt egy-egy alaposan feldolgozott fordulatánál. Fliegauf Benedek csinálta ezt mostanában jól, aki a Csak a szélben meg sem próbálta a cigánygyilkosságok precízen okadatolt, történészi vagy akár újságírói metódusokkal megfogalmazott, sokoldalú krónikáját adni, hanem inkább megkereste az esetekben azt a közös szálat, azt a mindegyiknél elképzelhető atmoszférát, ami most, a történésekhez ennyire közel a leghitelesebben felmutatható.
A bombák földjénnel néhány éve igazi nagymenővé vált Kathryn Bigelow filmje az Oszama bin Laden utáni évtizedes vadászatról távolról sem ilyen jótékonyan univerzális. A rendezőnő nyilatkozataiban hivatkozik ugyan a művészi szabadságra, de maga a film erősebb szavakkal szól arról, hogy itt most bizony megmutatják nekünk, pontosan mi és hogyan történt a pakisztáni éjszakában és az odavezető út során. Ezért is lehet, hogy a film körül – angolszász nyelvterületen – felhabzott, eléggé ádáz vitában egyáltalán nem esztétikai kérdésekkel foglalkoztak, hanem például olyasmikkel, hogy most akkor (hatásossága okán) dicsőíti-e Bigelow a Bush-korszak egyik kétségtelen szégyenfoltját jelentő, fojtogatásos kihallgatási/kínzási módszert vagy sem.
Pedig a filmet látva nem kérdés, hogy ez ügyben a rendezőnő lelkiismerete tiszta lehet: a waterboarding undorító és lényegét tekintve ineffektív aljasságnak látszik a vásznon – ezzel együtt, aki irtózik a határozottan pro-USA alapállásból forgatott filmektől, azért inkább tartsa távol magát a Zero Dark Thirtytől, mely végeredményben mégiscsak azt üzeni a legvilágosabb szavakkal, hogy aki fegyverrel/pokolgéppel/repülőkkel a kézben Amerikával baszakszik, azt előbb-utóbb levadásszák. S ezt tulajdonképpen helyesen teszi – még ha Bigelowé körülbelül az ötszázezredik amerikai film is ezzel az üzenettel. Mindazonáltal sokkal számottevőbb baja a Zero Dark Thirtynek, hogy még a közel háromórás hosszával is csak rendkívül leegyszerűsítettnek tűnő mesét kapunk, amiben a lehető legásatagabb hollywoodi közhelyek szerint végeredményben egyetlen hős(nő), egy nadrágkosztümös Jack Bauer megszállottságának köszönheti a művelt nyugati világ, hogy végül csak sikerült golyót repíteni a szakállas mumus fejébe. Na, de ennyit az úgynevezett igazságról.
Ugyanis ha végre csak filmként, méghozzá drámával kevert akciófilmként nézzük, a Zero Dark Thirty máris korának és főleg zsánerének figyelemre méltó darabjaként magasodhat elénk. Bigelow jeges és precíz stílusát nehéz szeretni, de a film számos olyan pontja, ahol autóval hajszolni, robbantani vagy kommandósokat mozgatni lehet, pontosan az ő stabil sebészkeze miatt lesz szó szerint székbe szegező, s ez kiváltképp igaz a várva várt nagy akció félórás csúcsjelenetére. A pszichéhez azonban már jóval kevesebbet konyít (legyen elég itt most csak a záró képsorokra tartogatott, bosszantóan hamisnak ható könnycseppekre utalni), így a sokévnyi kenkődés által felőrölt lélek inkább csak bizonytalanul sejtetve van az amúgy derekasan helytálló Jessica Chastain által megformált figurával, mint ténylegesen ábrázolva. Ettől azonban a Zero Dark Thirty még nem lesz rossz film – csak hozzá kell fűzni, hogy nem szól nagyon hosszú távra.
