Azt mondta az Úr, némileg ingerülten, hogy köszöni, ennyi elég volt. Sőt, nem is köszöni, csak elég volt, a magyar filmet most már kénköves esővel, fortyogó lávával és a Swing című szórakoztató alkotás végtelenségig ismételt részleteivel fogja elpusztítani.
Értelme semmi, költsége rengeteg, fejezzük be ezt a sehovába vezető utat, a megmaradó pénzt fordítsuk bármire, ami csak egy kicsit is hasznosnak látszik. És akkor Lót odatérdelt elébe, és azt mondta, tíz jó filmért… Nem, ezt nem mondhatta. Azt mondta, négy jó filmért kegyelmezzen az Úr. Rendben, három jó filmért. Bibliothéque Pascal. Isteni műszak. VAN valami furcsa.
És jött a hosszú-hosszú csönd. A távolban már dörgött az ég, kénkőszagot hozott a szél, amikor bemutatták a Liza, a rókatündért.
Mondhatunk rá mindenféle jókat. Hogy Ujj Mészáros Károly a magyar Wes Anderson, amit nyilván sokan el fognak mondani róla, és annyi igazság mindenképpen van benne, hogy ő is felépít egy soha nem volt világot, amelyben vidáman téblábolnak a szereplői.
A soha nem volt azért sokban emlékeztet a régen voltra, amikor tekergetik a rádió keresőjét, akkor Kádár beszédét hallani, és 2 Ft-ba kerül egy tea a Mekiben, illetve a Mekkben, a kecskefejes hamburgerétteremben. A férfiak mintás ingeket, drapp kardigánokat és varázslatos mintájú fluor zoknikat viselnek, a kiöltözködő nők a függönyből varrják szép ruhájukat, amihez térdig érő, fehér csizmát viselnek. A nap is mindig olyan furcsa fénnyel süt, a pajeszok is meglehetősen hangsúlyosak, bár ez utóbbi kérdésében azért lehetne néhány szót váltani a maszkmesterrel.
Nincs tökéletes film, de a Liza azért eléggé közel áll hozzá. Benne marad a világában, de a világa elég tágas, Japánig ér, és soha, sehol nem unalmas ez a világ. Nem is tudom, mikor jön rá a néző, hogy ez most tényleg valami más, tartós anyag. Talán a kezdésnél és újrakezdésnél. Vagy a zenénél. Vagy a betűknél a főcímben. Vagy Balsai Mónikánál. Az enyhén romos öröklakásnál, amelyben Molnár Piroska, egy japán férfi özvegye fekszik, és van, teljes testsúllyal. Amikor egy színésznő a bokájából játszik. Vagyis a bokájával, a puffadt lábfejével mondja el a sorsát, a jó szívét és a szívtelenségét. Vagy Gubik Ági narancssárgára sminkelt feje, és színben is épp hozzá illő frizurája, tomboló szexjelenete Schmied Zoltánnal a piros aerobiklabdán. Ha valaki most gyorsan szólni szeretne, hogy ilyen labda akkoriban nem is létezett, most fogja be egy kicsit.
Wes Anderson mellett eszébe juthat még a nézőnek Amelie is, csak hát ez ezerszer jobb, mint az a szörnyen érzelmes, szemmeregetős francia változat. De amúgy rokon, keressük a szerelmet, az igaz szerelmet, és én hiszek Bede Fazekas Szabolcs ifjú rendőrének. Ez olyan: megszereli a vécét, megberheli a kapcsolót, buherálja a rolót. Szeret, ahogy csak egy igazi férfi tud szeretni, csavarhúzóval a kezében. Végre valaki ki meri mondani, mi az a szerelem.
A magyar film megint szép lesz. Lehet, hogy nem. De a Liza szép.
