Ha Alexandre Dumas, vagy pestiesen emlegetve a Dumás Sanya -csak úgy, mint a Verne Gyuszi spannja - manapság élne, és semmi mást nem csinálna, mint megírna egy történetet négy jóbarátról, akik életüket és vérüket úgy áldozzák egymásért, mint a hazáért, s emellett még teljesen jó fejek is, bizonyosan csak a filmjogokból dollármilliárdos lehetne. Athos, Porthos, Aramis és az ifjú D'Artagnan meséje ugyanis minden kétséget kizáróan komoly nyerési eséllyel pályázhat a világon legtöbbször megfilmesített romantikus történet címére. Mivel azonban Dumás úr jóval több, mint száz éve elhunyt vala, könyvei megfilmesítése így nem okoz (anyagi) problémát a garasokat szívesen fogukhoz verdeső filmproducerek számára. Mindezek mellett igen jó, ráadásul a mai napig is rendkívül népszerű történetek ezek, a vagány négyesfogat kalandjai egyaránt dobogtatnak meg kislány és kisfiú szíveket; a lányokét persze teszik ezt a nagyívű romantikus lobogással, a fiúkét pedig inkább a gyakori kardcsattogtatással, a két nem nemi sajátosságaiból természetesen adódóan.
Mindazonáltal igen nehéz a dolga annak a filmrendezőnek, aki e történet sokadszori elmesélésébe kezd, hiszen mi újat tehet még hozzá ehhez a világszerte közismert sztorihoz. Mert egyéni felfogás, új és sajátos ízek híján egy sematikus, ötlettelen tizenkettő, egy tucat Négy muskétás-mozi olyan gyorsan tűnik el a megtekintésre érdemtelen filmek feneketlen süllyesztőjében, hogy szinte be sem mutatták. Ezért meg elkészíteni is felesleges.
Peter Hyams (sz. 1943) azonban úgy gondolta, ő azért mégiscsak bepróbálkozna ezzel az üggyel. Hollywood egyik, szinte csak a szakma számára ismert névtelen kismestere ő, aki azért eddigi, eléggé hosszú filmográfiáját szemlélve elkövetett néhány érdekességet, elsősorban a kalandfilm műfajában. De hát ott lennénk most is, valahol. Forgatott Harrison Fordtól kezdve Sean Conneryn keresztül Van Damme-ig sok mindenkivel, ő készítette például Stanley Kubrick korszakos 2001. Űrodisszeájának második részét, a 2010.-et, a Földi űrutazás című átveréses sci-fit, politikai krimit, múzeumban játszódó kamara-horrort, akció-komédiát és háborús drámát. És még jelentős jazzdobos (!) is bírt lenni ez a szobrászatot tanult, és a kamerát is biztosan kezelő úriember. E tények ismeretében már mi sem természetesebb, hogy most ebbe a muskétás dologba kezdett, gondolom, ilyet még nem csináltam! - felkiáltással. Olvasatában az ifjú D'Artagnan-t személyes bosszú hajtja a gaz Richelieu bíboros és Febre nevű samesze ellen, az ismert három munkatársa azonban kiábrándultan fetreng a kocsmában, hősünknek azonban csak sikerül őket -egy bájos fogadósnéval egyetemben- feltüzelni, így szapora csengésében a fényes kardoknak nincs is már messze az új/régi happy end. A részleteket úgyis tudja mindenki.
A kivételes szereplőgárda hibátlanul teszi a dolgát: a nagy francia színészkirálynő, Catherine Deneuve, francia királynőként, az ír Stephen Rea Richelieu-ként, a (mondjuk brooklyni) Tim Roth a gaz Febre szerepében csiklandozóan izgalmasak, Justin Chambers, mint D'Artagnan és szerelmeként Mena Suvari fiatalok, és tehetségesek.
Két dolog van azonban, ami ezeken túl is, igazán érdekessé teszi a filmet. Az egyik a rendező operatőri munkája: e két tevékenység összekapcsolása manapság igen ritka. Peter Hyams rendező képei festőiek, kompozíciói a híres németalföldi mestereket idézi, mondjuk Vermeert. De ha éppen Caravaggio jut eszünkbe, az se baj, igaz ő olasz volt, ez azonban a film szempontjából mindegy, mert az átlagon felüli színvonalon van fotografálva, a kellemesen avítt díszletek hiteles hátteret adnak a kötelező csörtékhez, az álnok cselszövésekhez és a romantikus ölelésekhez egyaránt. A másik érdekesség az Xin Xin Xiong alkalmazása. Ez a szemlátomást kínai úr volt a felelős a kardozós jelenetekért. Ő pedig hozta azt, amiért nyilván őt választották: a hongkongi shaolin kung-fu filmek fölpörgetett ritmusú, gravitációnak fittyet hányó harc-koreográfiáit. Ez, ötvözve az ízig-vérig európai romantikus történettel meglehetősen egyedi kreáció lett. Rántott csirke, Gong-Bao módra: furcsa, de mindenképpen ehető. Ízlés dolga, tehát nekem ízlik.
