Joachim Trier főhőse ismét a néző empátiájára szomjazik. Ezúttal meg is kapja: a 2006-os debütfilm önjelölt, de szerethető (és gátlástalanul kinevethető) művészpalántáival ellentétben itt egy igazi vesztest követünk. És drukkolunk ugyan, hogy sikerüljön talpraállnia, a norvég főváros és lakóinak ridegsége mégis minden reményt kiöl Andersből. Ezt az egynapos folyamatot mutatja be a film.
Anders harmincnégy éves, tíz hónapja tiszta. Két hét múlva végez a kábítószer-elvonókúrával. Előtte azért kap egy szabadnapot is, afféle próbaidő gyanánt, és ez idő alatt lényegében semmi mást nem kell csinálnia, csak felvennie a kapcsolatot a régi ismerőseivel: jó és kevésbé jó barátokkal. Meg egyáltalán, a nyüzsgő nagyvárosi élettel, amelytől már igencsak elszokott, és amely most embertelen, már-már félelmetes arcát mutatja az újraszocializálódni próbáló fiatalembernek. Anders az a típusú figura, akiben voltaképpen semmi szimpatikus nincs (bár különösebb ellenszenvet sem vált ki), mégis képes elnyerni a néző együttérzését pusztán azzal, hogy megpróbál jó útra térni, állásinterjúra megy, és igyekszik helyrehozni félbemaradt vagy elromlott barátságait is. De az évek nemcsak Anders mellett suhantak el. Azok az emberek, akikkel huszonéves korában kötött barátságot, éppúgy átbillentek a teljesen másfajta kétségekkel kikövezett harmincas évekbe, mint az intézet falai között amúgy maga a főhős is.
Anders és a környezete konfliktusa az állásinterjú feszült jelenetében válik zavarba ejtően világossá. A cégvezető megkérdi, hogy a jobbnál-jobb munkák és tapasztalatok után mi az a többéves szünet 2005 óta? Nos, az a szó szerinti semmi, az üresség. A fiú persze nem ezt mondja, bevallja, hogy azok az évek a heroin jegyében párologtak el. A helyzet viszont nem ilyen egyszerű, és Anders nem is a sötét múlt miatt képtelen talpra állni. A jelenhez való felzárkózás képtelensége őrli. Jóbarátja, Thomas nagy nehezen bevallja, hogy az ő idillinek tűnő élete is egy merő unalom, amelyben a legnagyobb öröm, hogy a folyamatosan elmaradó szex helyett legalább egy kis Battlefieldre jut idő. Már épp nevetnénk ezen, sőt, mi nézőként talán még nevetünk is – a szereplők már nem tudnak, harmincvalahány évesen ez már nem vicces. Andersnek viszont még kinevetnivaló dolgai sincsenek. Banálisnak tűnik, a maga egyszerűségében mégis zsigerekig hatol, amit mond: harmincnégy éves vagyok, és semmim sincs.
Kettős csapdahelyzet Anders szabadnapja. Ha a barátai a nélküle eltelt néhány év alatt sikert sikerre halmoztak volna, menthetetlenül eltávolodtak volna a sráctól. Így viszont azt mutatják neki, hogy hiába élték azt a teljes értékűnek feltételezett, hagyományos középosztálybeli életet, amelyből Anders a drogok miatt kimaradt, így sem boldogok. Ugyan miért is éljen akkor a srác? A film elején többek között erre is próbál választ találni egy kávézóban elköltött reggeli mellett. Hallgatja a többi ember csevegését: a mindennapi élet problémáiról, valamint célokról és vágyakról van szó. Szeretnék írni egy könyvet, külföldön akarok élni, színészkedni akarok stb. Jakob Ihre kiváló érzékkel mozgó kamerája sosem mutatja egy „igazi” térben Anderst a célokat kitűző emberekkel. Vagy ők maradnak homályosak a kép sarkában, vagy a fiú, aki sehogyan sem – és így vizuálisan sem – illik ide.
Joachim Trier és forgatókönyvíró-partnere, Eskil Vogt a 2006-os Szerzőkben (Reprise) még olyan fiatalokról mesélt, akik már ízlelgetik ugyan a felelősségteljes (vagy a szereplőkhöz hasonlóan merjünk nagyot mondani: nagybetűs?) életet, de folyamatos bénázásuk a nézőnek egyszerre idegen és ismerős, más szóval egyszerre szánalomra méltó ügyetlenkedés és cinkos-cinikus összekacsintás. Az Oslo, augusztus főhőse ezzel szemben nem nevetséges figura, a személyes sorsáról, vagy egyáltalán a személyéről viszont túl keveset tudunk meg ahhoz, hogy igazán sajnálni lehessen. Ez ugyanakkor cseppet sem baj, Trier legnagyobb bravúrja ugyanis az, hogy úgy építi fel ezt a tétova talpraállás-történetet, hogy a gödörből kilábaló embert visszafogadó környezet aprólékos megrajzolásával nem a konklúzió válik a legizgalmasabbá, hanem a kilátástalanság különböző szintjeinek fájdalmas végigjárása.
