Egyszerre álma és fóbiája minden szerzőnek, hogy írását megfilmesítsék. A forgatókönyvírók hagyományosan nem szívesen látott vendégek a forgatáson, a klasszikus Hollywoodban be sem engedték őket. P. L. Travers azonban karakánságával örökre beírta magát a Disney Stúdió történetébe, egyrészt mert 20 évnyi kérlelésbe telt megvenniük művének filmesítési jogait, másrészt mert nem engedte csak úgy kiszínezni szellemi termékét az általa cinikus szentimentalizmusnak tartott állatvilág-táncoltató Disney stílussal. Ma, ötven évvel azután, hogy a nézeteltérések és harcok ellenére Mary Poppins végül csak egy sorba állt Hófehérkével – amiről Travers úgy nyilatkozott, látta egyszer-kétszer és megtanult vele együtt élni –, maga az írónő vált a történet szereplőjévé.

A Banks úr megmentése igaz történet alapján készült, de hogy életrajzi film lenne, az erős túlzás. Biográfiának halvány és pontatlan, a gerincét néhány kirívó jellemvonás és egy meghatározó gyermekkori trauma képzi, minden más, sőt, tulajdonképpen a trauma bemutatása is spekuláció. Az ügyesen felépített forgatókönyvben klasszikus hollywoodi struktúrába fésülték alanyuk szokatlan életét. A tényeket esetlegesen ferdítik is (kezdve a jogátruházó szerződés és a forgatókönyv jóváhagyásának egybemosásával), fiktív elemekkel és hangsúlyeltolásokkal dúsítják, hogy a történet végére örömkönnyekké édesedjenek a főszereplő a valóságban tehetetlen dühében kitörő könnyei. Olyan Disney-filmben nehezen tálalható elemek pedig, minthogy Travers egyedülálló nőként fogadott örökbe egy gyermeket, és feltehetően mindkét nemhez vonzódott, egyáltalán nem kapnak említést – noha Sue Smith eredeti forgatókönyve elsősorban az anya-fiú kapcsolat felől közelített volna. A nem mindennapi személy ábrázolása így inkább szimbolikus, mintsem hiteles: afféle gesztus az alkotók részéről, szerzői hitvallás, habár annak figyelemreméltó.

Váratlan fordulatokat ugyan nem hoz, a Banks úr megmentésének dramaturgiája okosan felépített és következetes. A Sue Smith könyvét átdolgozó Kelly Marcel a kreatív konfliktusra és a feldolgozatlan gyermekkora helyezte a hangsúlyt, ugyanakkor egy interjúban kiemelte, hogy nem sokat lehet megtudni az ausztrál írónőről, így mind őt, mind az ellentmondásos hírű Walt Disneyt saját víziójának megfelelően keltette életre. Nyilvánvalóan nem ismeretlenek előtte a filmgyártás alkotói konfliktusai. Maga is volt olyan büszke szerző, hogy otthagyja a kiugrási lehetőségnek számító Terra Nova – Az új világ (2011) című sorozatot, mivel úgy érezte, ő nem azt írta, ami végül elkészült, ezért inkább visszament dolgozni egy videotékába. (Azóta már ő jegyzi a jelenleg forgatás alatt álló A szürke ötven árnyalata filmadaptáció forgatókönyvét is.)

Az Emma Thompson és Tom Hanks vezette gárda tagjai egyaránt kifogástalanul teljesítenek – utóbbi pedig immár a Walt Disney megszemélyesítők (várható) sorának megnyitójaként is számon lesz tartva. Noha minimálisan van jelen a vásznon, az egyik legemlékezetesebb alakítást mégis az Ellie nénit, vagyis Mary Poppins ihletőjét alakító Rachel Griffiths nyújtja. Megnyugtató fegyelmezettsége azalatt a néhány perc alatt is megtapasztalható. Tökéletes választásnak bizonyult, ahogyan úgy tűnik, mindenki más is.

John Lee Hancock filmjének főszereplője A szív bajnokai után újfent egy kemény, határozott megjelenésű, fegyelmezett, de mélyen érzékeny nő, akinek ezúttal plüssállatok, műmosolyok és rajzolt pingvinek kereszttüzében kell megküzdenie igazáért a mindig tegeződő Walt bácsival. A néhol szokatlanul sötét téma – talán először láthatunk Disney-filmben öngyilkossági kísérletet – ellensúlyozásaként Hancock olykor a stúdió hagyományainak megfelelően túlcukrozza a történetet, amihez Thomas Newman (A remény rabjai, Amerikai szépség) érzelmes, Oscar-jelölt zenéje is hozzájárul, különösen a gyermekkori emlékek alatt törékenyen csilingelő hangokkal.

A Disney-féle megváltáshoz hozzátartoznak az ezúttal meglehetősen karakteridegen dal- és táncbetétek, amiket, ha P. L. Travers láthatna, valószínűsíthetően legalább olyan könnyekben törne ki, mint a ’64-es film animációs betétjétől. Azonban, miként a Mary Poppins könyvek különböztek a filmadaptációtól, legalább annyira különbözhetett az írónő az itteni ábrázolásától, és a Banks úr megmentése elsősorban erről a különbségről szól. Hogy a történetmesélőknek, noha szívesen arcul csapnák a közönséget saját fájdalmukkal, a tollat fogva a kezükben van a feloldás, a lezárás eszköze, és a Disney nem “átverni” akar a trillázó őzekkel, hanem ünnepelni a fantázia felszabadító, gyógyító erejét. Ehhez a tanulsághoz pedig keresve sem találni illőbbet Mary Poppinsnál és annál, akinek képzelete életre hívta.

Összességében a Banks úr megmentése egy ügyesen felépített történet tökéletes szereposztással és számos emlékezetes pillanattal. Sokan csúfolják propagandafilmnek, és bár valóban elég egydimenziós világképet közvetít, ez nem feltétlenül jelent rossz értelemben vett manipulációt. Talán a Disney Stúdió, ahogy már a Jégvarázsban is érezhető volt, elkezdett a róla kialakult képre reflektálni – remélhetőleg ez egy új, őszintébb, korszerűbb Disney-korszak kezdete.