Nem jó film Kocsis Ágnes új mozija. Abban az értelemben biztos nem, ahogy a legtöbben elképzelik a mozit, popcornnal a száj csücskében. De nem szeretném olyasmivel megbántani az alkotókat, hogy az utóbbi évek legszomorúbb magyar filmjét hozták össze.
Nem jó film Kocsis Ágnes új mozija. Abban az értelemben biztos nem, ahogy a legtöbben elképzelik a mozit, popcornnal a száj csücskében, miközben a Jó legyűri a Rosszat, s a befogadónak semmi egyéb dolga nincs, minthogy két órára elfeledje a világot. Nem, a Pál Adrienn nem ilyen film. Kényelmetlen, sivár, és olyan hatással van az emberre, mintha valaki ráülne a mellkasára, és napokig nem is akarna arrébb menni. Élet? Halál? A létezés mozdíthatatlan könnyűsége?
Már az is nyomasztó, hogy szinte némafilm az egész. A párbeszéd úgy csüng rajta, olyan kelletlenül, mint kidobott karácsonyfán a csúcsdísz. Persze, fontos és kell is, mégis úgy érezzük, hogy a szereplők nyugodtan hallgathatnának is, egyrészt így is megtudnák, amit akarnak, másrészt a tekintetükbe, a környezetbe eleve bevésték az összes lehetséges választ. Elég körbenézni, majd elviselni a következményeit. Az utóbbi nehezebb.
Igazából a Pál Adriennben minden snitt ugyanarról szól: a hiányról. Ez egyfelől stílusbravúr, másfelől visszaélés a néző türelmével. Persze, ne feledjük, az igazi művészet mindig is az efféle visszaélésekből fakadt. A jó művészet nem udvarol és virágot sem hoz. Csak az egyszerű üzenet édes, minden más mint az orvosság: keserű és legszívesebben kiköpnénk a felét. Ráadásul Kocsis Ágnes alig tesz engedményt, nincs ízfokozó, nincs lelki fröccs. Vagy lenyeled, és akkor esélyt kapsz elbeszélgetni magaddal, vagy marad a Mátrix. Mert amit látunk, az tényleg a sivár hiány. Élet helyett az elfekvő, halál helyett a mindennapok bútorozatlan unalma. Olyan súlyt pakol a nézőire, hogy képtelen kibújni a gondolkodás alól. Mégis, mit nevezhetnénk életnek? Mi tarthat igényt erre? Trópusi utazás, vagy csak annyi, hogy ne legyen ilyen elviselhetetlen a kedd, szerda, csütörtök?
Azt hiszem, Gábor Éva megtalálásával már kész is volt a film. Az ő súlyossága, rendíthetetlen közönye, színtelen kétségbeesése mozgatja elemi erővel a művet. Az egyszerű, tanulhatatlan jelenlét. Valami olyasmi, amiért egy színész a karját is odaadná, de néha nincs olyan trükk, gesztus, mimika, amivel ezt el lehet érni. Valami más kell. A létezés legmélyéről. Ezért is hagyhat sokkal több csendet a filmben Kocsis, bízhat sokkal többet Gábor Éva arcára vagy arra, hogy szinte öngyilkos közönnyel falja a krémeseit. Hiszen ez az egyetlen jele annak, hogy még él. Ő nézi a lüktető életjeleket, és nem neki készítik a defibrillátort.
Nem könnyű végignézni a Pál Adriennt. S talán még nehezebb megemészteni egyszerű, súlyos szimbolikáját. A keresés hiábavalóságát, mert ebben az életnek festett valamiben még a reményt sem könnyű elviselni. A remény alig több egy fecnire évekkel korábban fölfirkantott telefonszámnál. De hiába is tárcsáznánk, a vonal túlsó végén maximum mi felelhetnénk magunknak. Hallóznánk, csak hogy elnyomjuk az alapzajt. Pál Adrienn olyan, mint Csehovnál a moszkvai munkahely. Csak addig érdekes, addig jelent bármit is, ameddig vágyunk rá. Ameddig ott lebeghet a képzelet határain. Abban a pillanatban, amikor elindulnánk felé, szertefoszlik. És akkor megint nem marad egyéb, mint saját szívünk ritmusa egy idegen monitoron.
Nem szeretném olyasmivel megbántani az alkotókat, hogy az utóbbi évek legszomorúbb magyar filmjét hozták össze. A Pál Adrienn nem szép, nem szórakoztató és nem keresi a nézők kegyeit. Jó nagy adag kelet-európai szomorúsággal önt nyakon, és fanyar mosollyal lesi, hogyan tanulunk meg úszni benne.
