Az Alpok négy olyan ember közös fedőneve, akik azzal a céllal szerveződnek csapatba, hogy gyászoló családok elhunyt szeretteit helyettesítsék, megkönnyítve a tragédia feldolgozását. Ugye mindenki látja egy fekete komédia lehetőségét a sztoriban? Esetleg egy erőltetett Adam Sandler-film alapszituációját? Vagy egy határozott céllal készült modern drámát? Sorolhatnánk még az adaptálási módokat, de egy biztos: ezt a filmet senki nem tudná elképzelni. Úgy érzem, a rendező fejében sem ez az eredmény rajzolódott ki a forgatás előtt.
A négy „hegycsúcs” úgy lép az elhunyt családtagok helyébe, mintha nem is történt volna meg a haláleset: felveszik az instrukciókban elhangzott szerepet, begyakorolják a jellemző szófordulatokat és reakciókat, s a családdal együtt élik meg azok boldogtalan pillanatait. A betanulás az éles helyzetekben is folyamatos: ha a replikáns hibásan, karaktertől szokatlanul válaszol egy kérdésre, meg kell ismételnie a helyes választ. A gyászolók így valós érzelmek megélése helyett egyfajta mű és erőltetett létbe kényszerülnek, amely valószínűleg inkább csak ront a helyzetükön, mintsem hogy könnyítene rajta. A film nem segít eldönteni a választ, nem koncentrál a családokra, inkább az „Alpok csúcsait” hozza közelebb hozzánk.
Bár idejük nagy részében szerepet játszanak, kellően felfedezzük jellemüket. Múltjukról szinte semmit nem tudunk meg, így inkább reakciókból ismerjük meg őket, mint önvallomásokból. A köztük lévő kapcsolat egyszerre furcsa és érdekes: kíváncsiak vagyunk egymással való kapcsolatuk milyenségére, de egyértelmű választ sosem kapunk. Mint négy egymás mellett álló hegycsúcs: van is közük egymáshoz, de nem szükséges kapcsolódási pontot keresni közöttük. A körülöttük húzódó világ határozza meg őket.alpeis3
Sajnos pont itt érkeztünk el a film legnagyobb fájó pontjához, a filmbéli világhoz. Ugyanis nem tudjuk elképzelni. Egy sci-finek, egy fantasynek, de még egy vígjátéknak is tökéletesen felépített birodalma van, amelyben minden úgy történik, ahogy megismerése után elvárjuk. Nagyon jól tudjuk, mire számíthatunk, s mit zárunk ki a cselekménybeli lehetőségek közül. Az Alpok esetében ez a tényező teljesen homályos marad: hogyan fog reagálni egy családtag, ha a helyettes kiesik a szerepéből? Azt sem tudjuk elképzelni, miért nem tűnik fel a gyászolóknak, hogy egy-egy napra (más családok szolgálatába állva) eltűnnek a „szeretteik”, aztán visszatérnek. Rengeteg kérdés marad bennünk a film végére, de talán nem is annyira akarunk választ kapni rájuk, mert a játékidő felében elkönyveljük: nem érdemes logikát keresni a cselekményben. Meglepőnek tartom, hogy a Velencei Filmfesztivál zsűrije a legjobb forgatókönyvnek járó díjra találta érdemesnek a görög filmet.
Szerencsére az atmoszférateremtéssel kissé háttérbe tudja szorítani a sok kérdőjelet. A hosszan kitartott beállítások és a sejtető, lényeget gyakran elrejtő kompozíciók nem engedik a nézőt ellazulni és fellélegezni. Kínos, elképzelhetetlen szituációk sora nyomja a nézőt a földhöz, egyre jobban elvéve a reményt, hogy egy poénnyi komikum is utat törhet magának. Sajnos az erős hangulatfestés nem tudja annyira letargiába taszítani az embert, hogy a film vége után erős drámaként gondoljon a műre. Visszajönnek a kérdőjelek.
Az Alpok nem boncolgatja a miérteket. Megmutatni, megismertetni próbál: hiteltelenül. Egyetlen kérdésre keresi buzgón a választ: melyik a szereplők kedvenc amerikai színésze és énekese? Már-már megszállottja a nyugati világnak: közös álomként, elérhetetlen célként utal rá. Talán ez az egyetlen rejtett kijelentése a filmnek: nálunk (görögöknél) nagyon rossz a helyzet, valójában az amerikai popipar jelenti mindazt, amire egy ember vágyhat. És talán még akkor is jobban jártunk volna, ha odaát készül el az Alpok, Sziklás-hegység címre keresztelve.alpeis2
Értékelés: 4/10