Csillan a strassz, a tükörfényű bőr, mozog a csípő, mit mozog - rezeg! A táncosnő az életét beleadja táncába, ott villog véreres szemében, sarkad minden izzadságcseppjével, dagad-feszül minden izmában. Az igazi táncosnő így érez, miközben odaadja magát nézőjének. Hogy hogyan érezhetett Madame Sata, azaz Joao Francisco dos Santos (1900-1976), azt nem tudhatjuk, de talán megsejthetjük Karim Ainouz portréja után.
Ez a sejtelem, ez az érzés az, amivel igazán leírható ez a film: szokatlan ábrázolásmódja ugyanis nem hagyja kategóriákba sorolni. Inkább egy életérzést hagy maga után, mintsem elvarázsoló történetet.
Kár, vagy nem kár, de volt előismeretem a főhősről, mielőtt beültem a moziba. Vagy hősnőről? Ő talán az utóbbinak örült volna. A figura óriási lehetőségeket sűrít magába: a huszas-harmincas években feketének lenni, homoszexuálisnak, transzvesztitának, megáldva némi tehetséggel is, de főként exhibicionizmussal - mindezt a Brazil Köztársaságban, ahol a rabszolgaság megszüntetését a Monarchia halála követte, nem sokkal hősünk színre lépése előtt: nos, mindez tagadhatatlanul tömény összeállítás egy izgalmas élethez. Egy olyan korban, melyben életre kel a dzsessz, elindul a zeneőrülettel körített rádiózás, Hitler és Mussolini hatalma egyre nagyobb, új utakon kezd járni az irodalom (bár ez hősünket kevésbé érinti, ugyanis analfabéta), és egyáltalán: valahogy minden vibrál, rezeg, változik, még a szoknyák hossza is. Na, ebben a korban kell elhelyeznünk ezt a furcsa figurát.
A főhős pedig nem is hazudtolja meg korának gyorsan burjánzó körülményeit: anyja kiskorában elcseréli egy öszvérért, Rióba szökve egy prostituáltnak dolgozik, majd szakácsként, pincérként - azaz bejárja az egész szórakoztatóipart alulról felfelé. Majd egy kabaréban lép fel, miután női ruhák iránti vágya nem tartóztathatja tovább neme egysíkú keretei között: sanzonokat énekelve, strasszokkal ékesítve szórakoztatja közönségét. Valahova vágyik: ott kezdi, ahol sokan abban az időben álmaikat dédelgetve építgették karrierjüket: koszos deszkákon, borgőzös nézők előtt.
Joao Francisco dos Santos azonban nem is jut tovább: nem sokkal első színpadra lépése után gyilkosságért tízévnyi börtönre ítélik. A bűn, a közeg visszahúz: szabadulása sem végleges, majd' három évtized börtön várja ezután. 1942-ben aztán kiszabadul, majd Cecil B. De Mille Madame Satan című filmje alapján készült jelmezével megnyeri a karnevált. Végül mégis királynő lesz.
A film a gazdag életút egy, annak szempontjából sarkalatos periódusára koncentrál. A főhőst jellegzetes kerületi környezetében, szegénységben, "pályájának" indulása előtti pillanataiban láthatjuk. Vannak itt kurvák, zabigyerekek, nőnél is nőibb férfiak és a koszos udvaron száradó ruhák közt zajló bensőséges élet: első látásra kibogozhatatlan női-férfi, férfi-férfi kapcsolatokkal. Ilyen Madame Sata világa, mielőtt jelmezébe bújik. Gyönyörű képek születnek a tényszerűen elborzasztó környezetben, az érzékeny kamera munkájának eredménye a nyomorban virágzó testek hátborzongató látványa.
Ami a feszültséget kelti, az a kezdő képsor: egy bűnöző néz velünk szembe véraláfutásos arccal, kifejezéstelen szemmel. "Gonosztevő, a társadalomra veszélyes" - halljuk. Ugyanez az arc néz ránk vissza a film végén is. Ekkor már tudjuk, mit tett. A mindennel szembeni életigenlést, a lázadást a nyomorban, amiből egyenes út vezetett a bűnbe.
Az utolsó képsorok megmutatják a jelmezes férfit. A hatásos dokumentarista stílusú jelenetben valóban csak felvillan a győztes, sátáni jelmezben. Nem érdekes, hogy a főhős kérdéses intelligenciája öniróniával jelenítette-e meg a Sátán alakját, vagy csak belebújt egy jelmezbe. Mindenesetre - állítólag - megteremtett egy mítoszt. Jó befejezés.
A többlettudás zavart egyedül, mondjuk az eladott kisfiúról, ha szentimentális akarnék lenni. A film zárt szerkezete néhol kiabál a motivációkért, ami kívül: az előzményekben keresendő. Amit a rendező azonban nem tartott fontosnak bemutatni, vagy elmeséltetni. Ettől monotonná válik a film, események, lelkiállapotok egyszerű, gyakran nem egymásba fonódó, csak lazán kapcsolódó sorozatává. Ha van kapcsolódás, abban van a dráma. Sajnos sokszor hiányzik a Madame Sata-ból.
