"- Hercegnőm, egy hulla van a gyerekszobában. / - Baszódj meg!" - csak egy jellemző dialógus a Halálkeringőből, a művészfilm-álca mögé bújt B-kategóriás thrillerből. De legalább magyar, hirdetik büszkén az alkotók.
A magát szerényen csak "első magyar thrillerként" aposztrofáló Halálkeringő valóban pokolian egyszerű, kertévék késő esti műsorán ezerszer látott thrillerek zsánerelemeiből áll össze; a suspense a cél, több-kevesebb sikerrel. A szétszórt puzzle, ha összeáll, egyszerű: sok vért és egy véres kést látunk, tehát valakit megöltek, alighanem Elza (Dobó Kata) tette; a kérdés az, hogy kit, miért, mi lesz ezután, és hogy az időközben beállított apuka (Kern András) pozitív vagy negatív figura-e - arra való a csaknem két órás játékidő, hogy a darabokból összeálljon az eltelt nap minden eseménye. Ezzel eddig nem is volna semmi gond, a sztori egynek jó, és van elég hely a tévék éjjeli sávjában eggyel több ilyen filmnek. A Halálkeringő alkotói viszont kevésnek tartják a zsáner által szabályozott lehetőségeket - ők Művészfilmet akarnak forgatni, nagy betűvel, kurzívval. Ehhez viszont nincs tehetségük - sem Köves Krisztián Károly rendezőnek, sem Szabó István forgatókönyvírónak (az ismert kolléga druszájának), sem Dobóczi Balázs operatőrnek.
A Halálkeringő Köves Krisztián Károly teremtette világa velejéig hamis: noha Magyarországon található, lakói, akár a Dallasban, percenként töltenek maguknak whiskeyt a pohárszékből, fegyverrel az övükben mennek ajtót nyitni, és alapvető konfliktusrendezési mód számukra a gyilkosság. Problémáik emberközeliségére jellemző, hogy itt a rendőr azért vész össze legjobb barátjával, mert az megölte a társát. Ebben a világban próbálna életre kelni a sztori, ám Szabó István szövegei abszolút hiteltelenek: az egyedül álldogáló Elza olyasmiket mond maga elé tragikus hangon, hogy "nem vagyok ura az életemnek" vagy hogy "pokolra fogok jutni", s mikor marad hely a szöveg felét kitevő káromkodások mellett, aforizmákban társalog apjával ("- Ami egyszer eltört, az törött is marad, hiába ragasztgatják. / - Nem! Mindent meg lehet ragasztani!"). A filmet pedig Dobóczi Balázs legjobb esetben is közhelyes vágóképei szakítják meg - bár amikor tizedszer figyelhetjük meg a rezgő kamerával felvett, kilencven fokkal elforgatott fehér farácson oldalirányba csorgó vércseppet, akkor inkább a kínos szó jut eszünkbe a közhelyes helyett.
A thriller mögé képzelt többlettartalom - a mélylélektani dráma - mindazonáltal nemcsak a fentiek mögött tűnik elhibázottnak, de a mondhatatlan szövegekbe beletört bicskájú színészek játéka miatt is. Csak a jéghegy csúcsa, hogy Dobó Kata premier plánban mutatott zokogása közben sem tud kipréselni magából egy könnycseppet, de a legelemibbeknél - a dühkitöréseknél, elkeseredésnél - valamivel finomabb hangulati váltások is teljesen indokolatlanok, a színészek pedig egyetlen rezdüléssel sem reagálnak a másik szavaira vagy tetteire, még akkor sem, ha az ember lánya épp azt ecseteli, mennyire fog neki tetszeni, ha születendő gyereke majd összefirkálja nagyapja sírját.
S ha akad néhol egy-egy érdekesebb ötlet legalább a cselekményben, akkor is strigulázhatjuk a noteszünkben, hogy melyiket hol láttuk már korábban: például a három asztal alatt egymásra szegezett, egyszerre elsütött pisztolyt legutóbb a Becstelen brigantykban, a zárójelenetet pedig A betolakodó című horrorban. Ezek után már meg sem lepődünk, hogy az egyik zenei téma is erős utánérzése A Kaptár című műremek híres főtémájának.
Alighanem azért, mert ami egyszer eltörött, az törött is marad. Hiába ragasztgatják.
