Katona József: Bánk bán
Leporolható-e? Akárhogy is vesszük, akárhonnan is nézzük, ez minden Bánk bán-előadás alapkérdése. Akkor is, ha a bemutatás szándéka hagyományápoló, nemzetiérték-fölmutató, tehát alapvetően muzeális. Másféle leporolásról különben valószínűleg szó sem lehet. A darabnak ugyanis lényege a por. A végképp elavult nemzetközpontú világlátás. Itt minden magyar kiváló és minden idegen legalább-is gyenge jellem. Petur persze túlságosan lobbanékony, de tisztességéhez kétség nem férhet. A merániak és a németek viszont egytől egyig gazemberek, kivétel legföljebb Izidóra, aki csak ostoba; az amúgy tisztességes, tehát a magyarokkal tartó spanyolok közül pedig az egyik rozzant agg, a másik meg félénk megalkuvó. Egy magát elnyomottnak, kisemmizettnek, gyarmati sorban tartottnak tudó kis nép kisebbségi komplexusból fakadó morális megalomániája szabja meg a világlátást. Hogy ez mikor s főképp meddig volt indokolt - érdekes történelmi kérdés. De ma nyilvánvalóan legföljebb valamiféle hazafias antiglobalizmus jegyében lehetne politikailag időszerű. (Itt ugyan még nem tartunk, de bármily rémálomnak tetszik is, csöppet sem kizárt, hogy a hajdani drámaíró eszméi betörjenek némely színházakba.)
A másik út, a depolitizáló korszerűsítés, az emberi dráma kiemelése a fentiek miatt valószínűleg ugyancsak járhatatlan. Bocsárdi László tavaly nyári zsámbéki kísérlete is azt igazolta, hogy a politika hálójában vergődő államférfi morális problémája nemigen bontható ki a darabból, merthogy a politikai háló benne olyan, amilyen. Ma legföljebb a demagógia szintjén létezik mindaz a politikában, amiről Katona József hősei teljesen komolyan beszélnek. Maradna tehát a Mohácsi-féle buldózermódszer (bizonyára érdekes volna, ha ismét alkalmazná a Bánk bánra), amely a darab lényegével való szembenézéshez nagyrészt eltakarítja az útból magát a darabot. No meg elő lehet venni helyette Grillparzer Bancbanusát, mint Gaál Erzsébet tette egykor Nyíregyházán.
Beke Sándor Egerben nem vállalkozott ilyen merész kísérletekre. A porolót dramaturgjára, Pályi Andrásra bízta, aki finoman korszerűsítette, azaz mai magyarra fordította a szöveget. Szóval úgy bánt vele, ahogyan a múlt századi Shakespeare-fordításokkal szokás manapság a magyar színházakban. A mondatok világosabbak és prózaibbak lettek. Igaz, ettől a történet bakugrásai is szembeszökőbbek. Gyakran követhetetlen, hogy ki, mikor, hogy kerül oda, ahol éppen van, s főképp Bánk bán útjai kifürkészhetetlenek. Tulajdonképpen erősen hiányzik a jótékony nyelvi homály, amely a filológusok számára annyi leleményes magyarázatra ad lehetőséget.
Igaz, az előadás pótolja azt a fátylat, melyet a nyelvi tisztogatás leszakaszt a műről. Mindjárt az elején - illetve még a kezdés előtt, míg a nézőket beengedik - igen dekoratívan mulatoznak a merániak. Egyebek közt bikinis táncosnők is mulattatják őket, akik egyébként középkorias fejfedőket imitáló kereteket hordanak, meg tüllöket lengetnek. Ebben nagyjából ki is merül az előadás, valamint Benedek Mari jelmezeinek modernsége. A továbbiakban a rendező kesztyűs kézzel bánik a művel és a színészekkel. Székely László szép, komor díszlettel keretezte a játékteret; föntről sötét táblákat lógatott be, amelyekre olykor hangulatos színes ábrákat vetítenek. Hogy éppen hol vagyunk, azt meg nem mondja, aki korábbról nem tudja. Igaz, mindez a mai színházban mintha már nem is lenne olyan nagyon fontos. A színen jelenetek zajlanak, és nem az ország sorsa dől el. Egy történetet látunk, de nem a mi történetünket.
Ha lemondunk arról az igényről, hogy a színház rólunk szóljon, illetve egyáltalán szóljon valamiről, akkor nem is rossz az egri előadás. A nézők megtapsolják a merániak mulatozását. Nem erkölcstelennek, ledérnek, visszataszítónak látják a bulit, hanem szépnek, érdekesnek, mozgalmasnak. Ha így nézzük, a cselekmény érdekes: van benne összeesküvés, cselszövés, félreértés, orgyilkosság, merénylet. Az események aránylag gyorsan peregnek, nincs sok idő az unalomra. A karakterek határozottak, bár nem éppen mélyek. Lehet tudni, ki kicsoda. Ami a Bánk bán esetében nem kis eredmény. Bregyán Péter sérülékeny, érzékeny léleknek tudja a címszereplőt - annak is ábrázolja. Több méltósággal, erősebb tartással oldja meg feladatát, mint sok évvel ezelőtt, amikor utoljára láttam hasonlóan jelentős szerepekben. Most kevésbé siránkozik, nem vinnyog a kíntól, csak csöndben, befelé szenved. Nagyúri, országos politikusi, szinte királyi méltóság nincs benne. A fájó férfilélek, a fájó szív - ezt fizikai értelemben is vehetjük: már első megjelenésekor úgy nyúl melle bal oldalához, mint akinek odabent valami fáj - érzékeny szépsége árad belőle. Jónás Gabriella Gertrudisa erősen teátrális, hisztériára hajlamos nagyasszony; Kalmár Zsuzsa pedig mintha nemigen lelné a szövegben Melindát. Pálfi Zoltán Petur szerepében termetével tűnik ki. A tisztesen érdektelen alakításokban bővelkedő előadásban Nagy András Ottóját jó nézni: a jellemtelen meráninak van egyénisége. Gonoszsága mögött sors van és alkat. Elkényeztetett ifjú, aki nincs szokva ahhoz, hogy vágyai akadályba s pláne erkölcsi aggályba ütközzenek.
