Sose gondoltam volna, hogy egy csecsemőkről szóló dokumentumfilm olyan erős hatással lehet rám, hogy azonnal négyes ikreket akarjak szülni, méghozzá egy feketét, egy fehéret, egy sárgát és egy tarkát.
Thomas Balmes Babák című dokumentumfilmje a lehető legegyszerűbb receptből készült: végy a világ különböző részein élő négy újszülöttet, filmezd végig az első napjuktól az első szülinapjukig az életüket, mixeld össze, rakj alá vidám zenét, és már mehet is a moziba.
Ugyan a mongol Bajar (az egyetlen kisfiú) és a namíbiai Ponijao a nomád népek, az amerikai Hattie és a japán Mari pedig a civilizált társadalmak szülöttei, még sincs semmi különbség közöttük, ugyanolyan boldog babák, akik minden érzékszervükkel a körülöttük lévő világ megismerésére törekszenek. Akinek van már gyereke, tudja, hogy ez a hatalmas törekvés mennyire mulatságos tud lenni, akinek nincs, az most megtudhatja.
Ha van olyan mozi, ami a világ bármely részén élő, 0-99 éves emberek arcára földöntúli mosolyt varázsolhat, akkor a Babák az. Mert ugyan a kiscicák, a kiskutyák, és a kis opusszumok is nagyon cukik, de az igazi übercukiság élményét a homo sapiens számára mégis csak a saját faja kicsinye adhatja meg.
Mert nincs ember, aki ne derülne fel azon ahogy egy pár kilós kis lény álmában cuppog, ámulattal nézi a kakas gyönyörű tollait, gondosan tanulmányozza a csörgőt, és persze ahogy hosszú küszködés után végre feláll, és körbenéz a nagyvilágban. És persze ne sajnálná meg ahogy megijed a saját kezétől, a telefoncsörgés hangjától, vagy először szembesül a durva bátyjával és a Montessori torony idegesítő rejtélyével.
Ha én ezt a filmet a fiam születése előtt nézhettem volna meg, még ennél is sokkal boldogabban éltem volna meg azokat a napokat. Látva ahogy a namíbiai kislány a köveken át az elhajigált csontokig mindent felnyal a sárkunyhó körüli porból, ahogy a mongol kisrác pucér seggel kúszik a tehénlepények között, és egyiknek sem lesz ettől semmi baja, sose használtam volna el annyi hipót. Ha tudtam volna az elektromos bölcső létezéséről, többet aludhattam volna, ha pedig hallok az ajtófélfára akasztható ugrálókosárról, sose estem volna orra a konyhában a gyereket kerülgetve.
Ja, és soha nem lett volna lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy fél-fél órákra magára hagyom a gyereket, amíg a háztartás romjait próbálom összerántani, a négyből három kiskölök ugyanis ennél sokkal többet volt egyedül (illetve a passzívan rögzítő stáb gondjaira bízva). A mongol kisfiút egy kétméteres kötéllel kikötötték a jurta egyik oszlopához, amíg a szülei terelték a birkákat, de még a japán és az amerikai kislány is többször játszott magányosan a szobájában, csak a namíbiai gyerek lógott egész nap a rokonsággal. És mégis, nagyon úgy látszik, hogy boldogok.
De persze ettől még a film nem akarja sem a higiéniafanatikusok és a "kosztól lesz erős a gyerek"-hívők, sem pedig az otthonszülők és a kórházpártiak, vagy a szoptatók és a cumisüvegesek vitáját eldönteni. Nem okoskodik, és nem akar tanácsokat adni. (Olyannyira nem, hogy a francia rendező még azt is megállta, hogy lefordítsa a mamák egyébként is univerzális gügyögését, dalait és dorgálását.) És még csak nem is antirasszista kiáltvány - ahogy szeretik emlegetni -, annál jóval több, azt mutatja be ugyanis, hogy az élet az első perctől kezdve izgalmas és csudaszép.
Ha én lennék a népesedésügyi kormánybiztos, akkor a Babákat adnák minden második este a köztévében, 10/10.