Annak, aki éppen a halál torkából szabadult, fodrász létére kihullott a haja, és nem tudja, meddig és hova tart homályos jövője, valóban nem számít más, csak a szeretet, mely ismét erőt adhat az újrakezdéshez - állítja új filmjében Susanne Bier (Egy jobb világ).
Legalábbis a dán Ida-nak minden bizonnyal erre lenne a legnagyobb szüksége, mikor befejeződik hosszú kemoterápiás kezelése, tünetei megszűnnek, és hazatér férjéhez tele tervekkel. Ám a nappaliban fatális jelenet fogadja: a férfi éppen egy fiatal hölgyet vetkőztet le nagy elánnal, akiről kiderül, hogy már hónapok óta titkos szeretője (persze, titkárnője is egyben). Ida döbbenetében nem is tudja, hogyan reagáljon erre, nem kiabál, nem hisztizik, még csak válni sem készül, mert nem, azt nem lehet. Ugyanis éppen drága kislánya esküvőjére készülnek, aki már az olasz tengerparton várja a családot a vőlegényével. Így Ida indulatosan kivezet a reptérre – először utazik a férje nélkül –, és a parkolóban mindjárt össze is töri egy elegáns üzletember drága autóját. Az elegáns férfi pedig nem más, mint a jövendőbeli násza. Miután bocsánatkérések közepette tisztázódnak a viszonyok, együtt szállnak fel a repülőre. Tehát viszlát hideg Dánia, üdv meleg, romantikus Olaszország, irány az esküvő!
De vajon képes egy dán rendező maga mögött hagyni a (már-már nemzeti) realista drámát, a megdöbbentő tragédiákat, a groteszk szituációkat, és valóban könnyed, életigenlő romantikus filmet készíteni? A választ gyorsan megelőlegezem: ez esetben nem, és éppen ezért lesz felemás élmény a furcsa kezdés után egészen bájosan folytatódó, meglepően humoros darab. Ugyanis nagyjából az első feléig egy tipikusan őszi napokra hangszerelt, emberi alkotás pereg a szemünk előtt, tele reménnyel, boldogság utáni ácsingózással, és szerethető karakterekkel. De hiába Susanne Bier, a kortárs dán mozi Oscar-díjas sikerrendezője, hiába az Ádám almáit készítő Anders Thomas Jensen remek írói vénája, úgy tűnik, nem sikerült eldönteniük, hogy dán családi drámára, vagy franciás romantikus vígjátékra hívják meg a nézőt. Az igazat megvallva, jobban jártunk volna az utóbbi lehetőséggel, hiszen kevés valóban érett, nem tinikkel viccelődő, hanem felnőtteket célzó vígjáték készül (mely nem fullad giccsbe).
Szóval egyáltalán nem bántuk volna, ha "csak" pozitív, bájos romantikát látunk, igazán nem kellett volna "életszerű" fordulatokkal, drámákkal, kirohanásokkal "felpezsdíteni" a reménykeltő és könnyed légkört. Mintha a készítők nem mernének nyíltan mesélni boldogságról meg szerelemről anélkül, hogy megmutassák: az életben nem így megy, a kapcsolatok bonyolultak, házasságot meg lassan nincs értelme kötni. A hagyományosan romantikus reményfilmet realista, modern fordulatokkal terhelik túl, pedig, kedves alkotók, az ember még mindig vágyik a klasszikusra, a mesés találkozásokra - ilyen esendőek vagyunk. A végeredmény így olyan, mintha egy igazán érett, dalok nélküli Mamma mia!-t néznénk (meglepően sok az egyezés), ráadásul még Pierce Brosnan is hasonló szerepkörben tűnik fel, de mielőtt végleg elkeserednénk: pályája egyik legszebb alakítását nyújtja.
Igen, ez a film elsősorban Pierce Brosnan jutalomszerepe miatt maradhat emlékezetes. Ilyen esendő karaktert régen (talán sosem?) játszott, egyszerre megható és vicces, tud nevetni saját magán is, és még mindig működik az a bizonyos ügynökös sárm. Mellette Ida szerepében Trine Dyrholm igazán szeretnivaló hölgy, és egészen hétköznapi, már-már átlagos, ezért nagyon könnyű neki drukkolni. A köztük bontakozó szerelem, a hétköznapi pillanatok, a közös jeleneteik lesznek azok, melyek széppé, meghatóvá, olykor mulatságossá teszik a filmet.
Nevetés, majd dráma, házasság, majd csalódás, kedves olasz táj, majd hideg dán iroda. És kavarognak, kavarognak a szálak és az érzelmek, amíg egy felemás, keserédes befejezéssel fel nem oldódnak. Bosszúsak ugyan nem, de kissé csalódottak lehetünk, mert a Csak a szerelem számít lehetett volna egy olyan mozi, mely után az érettebb házaspárok azt mondják: végre ránk is gondolt valaki. Kedves alkotók, a titok úgy szól, igényesen szórakoztatni nem szégyen.
