A Fehér isten apokaliptikus vízió egy fiktív Budapestről, melynek lakói szisztematikusan üldözik és pusztítják a keverékkutyákat. A mészárlás ideológiai alapon kezdődik és olyan következményekhez vezet, amelyekre senki sem számít. Mundruczó Kornél ezúttal erős műfaji filmet készített, amely ugyanakkor tálcán kínálja a társadalmi- és politikai olvasat lehetőségét.
Nagyon vártuk a cannes-i filmfesztivál egyetlen magyar nagyjátékfilmjét. A forgalmazás sikereként könyvelem el, hogy az elmúlt napokban többször is elcsíptem olyan beszélgetést, amelyben valaki a White dog c. filmet emlegette: ezek szerint a kutya-motívum már jóval a premier előtt rögzült a fejekben. Annak is örülök, hogy a vetítés óta a külföldi újságírók, akikkel random folyosói small talkba kezdek, egytől egyig szóba hozzák az új ,,Mundruszko”-filmet. A film áprilisban bekerült az Un certain regard szekcióba és ezzel együtt a köztudatba is. Szintén biztató a hazai premierre nézve, hogy a cannes-i bemutató után vastaps köszöntötte a csokornyakkendős kutyával kiegészült stábot. Tiszteletteljes taps kísérte a film elején megjelenő inzertet, amely szerint a filmet a készítők Jancsó Miklósnak ajánlják.
A forgatókönyvet Mundruczó Kornél és Petrányi Viktória most Wéber Katával írta. Egy-két gyengébb fordulatot leszámítva a jelenetek jól fel vannak építve, a karakterek hitelesek, főként a Psotta Zsófia által játszott kamasz főhősé, Lilié. A történet szerint a nyári szünetre az apjához (Zsótér Sándor) költözik, akivel a szülők válása óta nem találkozott. Mivel alig ismerik egymást, nehézkesen alakul köztük a kommunikáció. A tipikus tinédzserkori konfliktusokat tetőzi, hogy a társasházi lakásba magával viszi nagytestű keverékkutyáját, Hagent is. Ez önmagában még egy áthidalható probléma lenne, de ez a történet olyan világban játszódik, amelyben nem tűrik meg a nem fajtatiszta ebeket. Hagennek tehát mennie kell, Lili azonban nem az a fajta lány, aki csak úgy beletörődne ebbe. Egyfajta road movie-hősként folytatja küldetését, és keresi a kutyáját, még akkor is, amikor már komoly veszélybe kerül.
Különleges kapcsolat van ugyanis kettőjük között, amelyet a környezet értetlenkedve néz. Annyira megszokták egymást, hogy Hagent csodálatos módon lenyugtatja, amikor Lili a trombitáján gyakorol. Ráadásul nem ő az egyetlen kutya, akire ilyen hatással van, ezért az Orpheusz-parafrázisként is értelmezhető elem többször is megjelenik a filmben.
Az eredeti történetben az alvilágba leszálló hős Kerberoszt, az alvilág háromfejű kutyáját altatja el a lantjátékával. Ezt a mitológiai történetet azért is érdemes felidézni a Fehér isten kapcsán, mert emiatt tartják Orpheuszt hagyományosan a zene és általában a művészetek pártfogójának. Azt látjuk tehát, hogy valaki, aki ért az állatok nyelvén, a művészet segítségével képes megszelídíteni őket.
Az Orpheusz-történet mellett a rendező ismét visszanyúl a Niebelung-énekhez is: ezt a kutya, Hagen névválasztása jelzi. Ez felidézi a rendező korábbi filmjét, a Niebelung-lakóparkot, amelyben a Rába Roland által játszott hős ráébred, hogy közösségének csak másodrangú tagja, és nem fér hozzá a hatalmi pozíciókhoz, ezért bosszút esküszik. A Fehér isten továbbgondolja ezt a történetet. Most egy egész csoportnyi elkülönített, üldözött, bántalmazott szereplő jelenik meg, akik egy napon fellázadnak elnyomóik ellen. Ez több társadalmi és politikai aktualitást is felidéz, ahogy a filmbeli ebadó ötlete is. Lehet és kell is foglalkozni ezekkel az olvasatokkal, a címadás is ezt mutatja. Izgalmasak voltak a külföldi kritikusokkal való értelmezési vitáink, mivel úgy tűnt, több különböző álláspont is védhető. Nem szeretnék megfejtéssel előállni, de biztos vagyok benne, hogy a nézők többségének lesz saját társadalmi szempontú értelmezése.
Azok is szeretni fogják a filmet, akik szórakozást keresnek a moziban. Ugyanis a Fehér isten izgalmas műfaji film, amelyben keverednek a szociohorror, a dráma és a családi vígjáték hagyományai. A műfajfilm a kortárs magyar filmgyártásban mostohagyereknek számít, a horror pedig gyakorlatilag nem is létezik. Amikor Bodzsár Márk Isteni műszak c. fekete komédiája a mozikba került, jó volt látni, hogy a szórakoztatás jegyében igenis lehet és érvényes művért és zsigeri undort keltő elemeket használni. A Fehér isten jól megszerkesztett, remek hangkulisszája, gyorsmontázsai és véres közelijei miatt a film megállja a helyét horrorként. Az érzelmileg felfokozott jelenetek hihetetlen indulatokat mozgósítanak. Bár némelyikük megterhelően hosszúra sikerült, és túl erős alattuk a komolyzenei színezés, az vitathatatlan, hogy fenntartják az izgalmat és a feszültséget. Sajnos kevésbé működik az a jelenet, amelyik Hitchcock Az ember, aki túl sokat tudottjának kulcspillanatát idéz meg. Lili zenekari próbáján a szekrényben rejtegetett kutya ugatni kezd, de a zenészek éppen játszanak, ezért egy ideig az nem hallatszik. Miközben a II. Magyar Rapszódiát hallgatjuk, minden pillanatban azon múlik a lebukás, hogy melyik hangszer van éppen soron: az üstdob elnyomja a kutyaugatást, de a fuvola nem. A jelenet nem teremt valódi feszültséget, valószínűleg azért, mert a cselekmény ezen pontján a néző számára még nincs igazi tétje annak, hogy a kutya lelepleződik.
A történet későbbi állomásán az állatok megvadulnak és falkaként kezdenek iszonyú pusztításba szerte a városban. Ez a horrorisztikus invázió természetesen felidéz egy másik Hitchcock-filmet, a Madarakat (1963) is. Az állathorrorok többségében elszabadult (esetleg mutáns) madarak és rovarok riogatják a lakosságot. Jóval ritkábban készül horror kutyákkal, pedig – ahogy a Fehér isten is példázza –, nagyon jól fel lehet építeni a filmet arra a félelemre hogy az ember elveszíti a kontrollt a ,,legjobb barátja” fölött. A korábbi filmek főként A Sátán kutyája című Sherlock Holmes-történetet adaptálták, vagy vámpírkutyákat szerepeltettek, amelyek Drakula hűséges szolgái voltak. A Fehér isten előképeként gondolhatunk Robert Clouse A falka című 1977-es filmjére, amelyben kóbor kutyák egy csoportja kezd mészárlásba. A Cujo című Stephen King-adaptációban egy bernáthegyi vadul meg, a Max 3000 – Az ember legjobb barátjában, életem egyik első tévés horrorélményében pedig egy génmanipulált kutya szökik meg a laborból és kezd iszonyatos pusztításba.
De nem csak ezzel kapcsolatban jutottak eszembe a gyerekkori filmes élmények. Sikerült engem is sokkolni a ’90-es évek kutyás családi vígjátékait idéző jelenetekkel. Elsősorban a Beethoven-sorozat jutott eszembe, amelyből konkrét tartalmi és vizuális elemet hasznosít újra a film. Szeretem, ha egy rendező szembemegy az elvárásokkal, és megdöbbenti a közönségét. Az a kutyafilmes klisé viszont már zavaró volt, hogy az állatok emberként viselkednek, még akkor is, ha értem a döntést a parabola szempontjából.
A forgatáson 250 ebbel dolgozott a stáb Teresa Ann Miller és Halász Árpád profi idomár vezetésével. Az amerikai kutyaszakértő dolgozott a már említett Cujo című filmen is, itt a főszereplő és további három kutya idomítása volt a feladata, a többiekét pedig a magyar idomárra bízták. Elképesztő munkájuk ellenére az állatok néha nagyon természetellenesen viselkednek, ami szúrni fogja a szemét annak, aki lakott már együtt kutyával. Több kisebb illesztésbeli hiba is van a filmben, ami megbocsájtható, de nem tudtam nem arra gondolni, hogy milyen könnyen elkerülhetőek lettek volna.
Ami a színészeket illeti, jó választás volt Psotta Zsófiát kasztingolni Lili szerepére, mint ahogy az is, hogy sok arcközelit látunk róla. Olyan, mintha rá lenne írva a félénk, ugyanakkor borzasztóan öntörvényű kislány szerepe. Zsótér Sándor apafigurája nem sikerült ilyen jól: a szerep következetlen és ellentmondásokkal teli, és ezért nem is lehet úgy eljátszani, hogy valódi, hús-vér embernek tűnjön. Mundruczó kissé erőltetetten alakítja az Afgán nevű kutyakereskedőt, aki ráadásul valamiért ukrán akcentussal beszél. Az epizódokban viszont Thuróczy Szabolcs, Gálffi László, Monori Lili, Derzsi János egyaránt remekelnek a jól megírt mellékszerepekben. Személyes kedvencem a bulijelenet, amelyben Berger Dalma is megjelenik egy olyan erős Volkova Sisters-dallal, amitől majd felrobban az ember feje a moziban.
Nagyon jó látni a filmen Budapest kevésbé ismert arcát és beazonosítani a helyszíneket. Külön vártam az alagútban felvett képeket, mert ott tavaly nyáron véletlenül belefutottam a film forgatásába (pont egy kutyafóbiás barátnőm társaságában). Nagyon erős atmoszférateremtő ereje van a tompított sárga fényeknek, barnás tónusoknak, a mindenütt jelenlévő méretes pocsolyáknak, amelyekben romos épületek tükröződnek. Rév Marcell kamerája csodálatos képeket rögzített, amelyek egy képzeletbeli lepusztult, hátborzongató várossá állnak össze. És még mindig nem tudok betelni a Mundruczó-filmek felső kameraállásból rögzített totáljaival. Tetszik, ahogy Jancsó Dávid vágta a filmet, az viszont nem, amennyire. Bár a tervezettnél fél órával rövidebb verzió került a közönség elé, még így is túl hosszasak egyes jelenetek.
A cannes-i visszajelzések többsége pozitív, és máris itt a magyarországi premier. Én nagyon szurkolok ennek a filmnek és remélem, sikerül beindítania azt a társadalmi párbeszédet, amelyre szükség van otthon.
