Az Alice Csodaországban pontosan azt hozza, amit a néző elvár tőle. Hihetetlen látványvilágot, kellemesen szürreális párbeszédeket és önfeledt kikapcsolódást.
Az előd
Lewis Carroll feltehetően nem vetette meg a drogok tudat-módosító hatását, legalábbis Alice-történetei erre engednek következtetni. Szürreális világával, meglepő párbeszédeivel, izgalmas és meghökkentő látványvilágával jogosan szolgál rá az oxfordi matematikaprofesszor az irodalmi szürrealizmus előfutárának megtisztelő címére. Két Alice-könyvének - Alice Csodaországban (1865), Alice Tükörországban (1872) - gyermekinek tűnő gondolatvilága azonban összetett matematikai gondolkodásra épül, nem mellesleg pedig kutatókat, művészeket, társadalomtudósokat ihletett meg különös világával, logikai fejtörőivel és nyelvi leleményeivel.
Méltó utód
Mintha csak Tim Burtonnek íródott volna az eredeti történet, annyira illik a rendező szürreális mesevilágába a Carroll-féle Csodaország. Legalább annyira meseszerű, mint a burtoni életmű szinte minden egyes darabja, ugyanaz a stilizált világ jelenik meg benne, ami jó ideje a rendező abszolút védjegye: ornamentikus vonalvezetése, bizarr figurái, sajátos meseszövése és a vizualitásra koncentráló képi világa. Épp ebben rejlik Burton filmjeinek az ereje, abban a látványvilágban, ami egyszerre borzongatóan sötét és izgalmasan bizarr. A carrolli történet tehát jó kiindulópont volt a rendező számára, hogy egy olyan történetet adaptáljon az eredeti regényből, ami ebben a formában sohasem létezett, de mégis benne rejlik az eredeti fabulában. A cím elsőre megtévesztő lehet, hisz azonos Carroll művével, ám itt egy Burton féle Alice-t kapunk. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy egy rosszul sikerült adaptációt látunk, mert a lényeg ugyanaz maradt. A néző azt a furcsa, groteszk és szokatlan világot kapja vissza a vásznon, mint amit regény olvasása közben elképzelt. Burton nem igazodik a történethez, már eleve azzal a fricskával kezd, hogy Alice a regény idejéhez képest fiatal nővé érett, ráadásul egy keretbe helyezve a történetet, plusztartalmat ad neki a felnőtté válás meséjével. Figuráit átgyúrta majd darabokra szedte, de egy dologhoz ragaszkodott. A carrolli szürrealizmushoz.
3D, mint funkció
Az Avatarról azt rebesgették, hogy forradalmasítja majd a mozizás élményét, mert egy olyan filmélményt kapunk, amit még eddig sosem. Valóban izgalmas Cameron képi világa, ám az Alice-hoz képest sima vásári szórakoztatás. Izgalmas rácsodálkozni a számítógéppel rajzolt fantáziavilágra, a térbeliség élményére, de az Avatar valójában nem több egy megvizualizált Pocahontas történetnél. Burton azonban okosan használja a 3D-t és dramaturgiai funkciót ad neki. Főként akkor szembetűnő ez, amikor a kamera szubjektív szögre vált. A néző tényleg behúzza a nyakát és kapaszkodik a székébe, mikor Alice a lyukba esik, vagy amikor az ikreket elrabolja a madár. A mozi ugyanis alapvetően két dimenziós tér. A rendező tudatosan irányítja a nézői tekintet, az a részlet éles, ami fontos, a mélységélesség a figyelem irányításának egyik legfontosabb eleme. A 3D technika azonban épp ettől fosztja meg a nézőt és az alkotót egyaránt. A befogadó hajlamos elveszni a részletekben, a háttérben rezgő levél vagy épp a feszültségtől kiduzzadó erek látványában, ezért kell a rendezői "útmutatás". Igaz, hogy a három dimenzió pluszt ad a mozizás élményéhez, de ahhoz, hogy ennek funkciója is legyen, tudatosan kell használni. Burton pedig épp azt teszi. Azzal teszi izgalmassá a filmet, hogy a néző a szubjektív képi élmény hatására valóban elveszik a történetben, együtt zuhan Alice-el a feneketlen mélységbe, a térbeliség nála élmény és nem puszta látványosság.
Igazi moziélmény
Burton nem csak a látványhoz ért, hanem a színészválasztáshoz is. Mia Wasikowska tökéletes Alice szerepére, Helena Bonham Carterről nem is beszélve. Digitálisan megnagyobbított fejével, üvegtörő rikoltozásaival, szemöldök ráncolásával hibátlan Vörös Királynő. Egyedül Johnny Depp nem hozza ki magából a maximumot, alakítása bár kétség kívül profi, mégsem kiemelkedő. Nem hiteltelen, nem ripacs, csak egyszerűen átlagos, ami az ő esetében kevés. De mindez csak apró kekeckedés, mert összességében elmondható, hogy Tim Burton olyan Csodaországot álmodott vászonra, amilyet előtte még senki, megtöltve azt expresszív hatásokkal, izgalmas képi világgal, jó színészi alakításokkal és a 3D varázsával. Az pedig csak külön extra mindehhez, hogy a közel 140 éves történet a mai napig megdöbbentően modern és friss tudott maradni.
Kinek ajánljuk?
- Burton rajongóknak.
- A 3D szerelmeseinek.
- Aki szerint a mozi már nem tud új élményt nyújtani.
Kinek nem?
- Gyerekeknek. Még véletlenül sem.
- Annak, aki nem rajong a szürreális dolgokért.
- Annak, aki ragaszkodik az eredeti Lewis Carroll történethez.
10/10
