A férfiak néznek pornót. Többet vagy kevesebbet, de néznek. Ha a Don Jon is csupán az erősebbik nem szexuális vágyairól és az ezekből adódó problémákról szólna, unalmas és felejthető mozi lenne. Szerencsére Joseph Gordon-Levitt az önkielégítésnél mélyebbre nyúlt első rendezésében: remekül ábrázolja a mai, modern társadalom képmutatását és egyre hiteltelenebb szerepjátszását.
Joseph Gordon-Levitt igazi „friss hús” a rendezők piacán, hiszen a Don Jon előtt még soha nem ült a direktori székben. Színészként több filmben bizonyított már: legnagyobb sikere kétségkívül az 500 nap Nyárhoz és az Eredethez fűződik, de dicsérték alakítását a Fifti-fifti, a Looper – A jövő gyilkosa, és A sötét lovag – Felemelkedés című filmek esetén is. A Don Jonban amellett, hogy zseniálisan játszik, rendezőként sem vall szégyent. Érzékeny és intelligens keretbe foglalja a szex és a pornó közönséges világát, amivel rendkívül találó társadalomkritikát fogalmaz meg. Önkielégítés ide, önkielégítés oda.
Jont (Joseph Gordon-Levitt) saját bevallása szerint csak néhány dolog érdekli az életben. A családja, a barátai, a gyúrás, a vallás és a pornó. Bár minden nőt megkap, akit csak akar (innen a „Don” becenév), a szex számára nem elég, így minden nap, akár többször is – egy pornóvideó társaságában – „foglalkozik” magával. Függősége akkor kezd zavaróvá válni, amikor megismerkedik a bombázó Barbarával (Scarlett Johansson), akivel szép lassan komolyra fordul a kapcsolata. Felvetődik tehát a nagy kérdés: pornó vagy szerelem? Jonnak nem egyszerű a döntés, főleg úgy, hogy egy új ismerős, Esther (Julianne Moore) is része lesz az életének.
Bár a Don Jon okos alkotás, azt nem tagadhatjuk, hogy viszonylag egyszerű igazságokat fogalmaz meg, és könnyen kitalálható üzenete van. Ebben a filmben azonban pont az a jó, hogy nem akarja túlmisztifikálni az életet, nem akar tanítani minket és világmegváltó gondolatait sem rágja a szánkba. Őszinte, és néhol kifejezetten nyers, ami valóságossá, természetessé teszi – még akkor is, ha sejtjük, hogy az egyenesség nagy része Levitt direktori „zöldfülűségéből” fakad. A hétköznapi helyzeteket a rendező kiváló humorral és drámával fűszerezi, éppen annyival, hogy az összkép még véletlenül se legyen hatásvadász vagy művi.
A vígjáték és a dráma műfaja között egyensúlyozva ráadásul nemcsak egy jól felépített történetet, hanem remek társadalomkritikát is kapunk. Egyszerre látjuk mulatságosnak és sajnálatra méltónak azt, ahogy a szereplők az elvárások súlya alatt átalakulnak, majd pillanatok alatt hiteltelenné válnak kényelmetlen, természetellenes szerepünkben. Jon képmutatását Levitt azokkal az újra és újra visszatérő, ritmikailag rendkívül gyors epizódokkal érzékelteti, amelyekben Jon szeretkezik, pornót néz, a családjánál vacsorázik, gyúr és templomba jár. A kötelező „miatyánkokat” ugyanis gyúrás közben, önmagát csodálva mormolja, a templomba káromkodva megy, gyón, de nem bánja meg bűneit, szex után pedig rögtön leül pornót nézni. Kifejezetten erősek ezek a pillanatok, hiszen a fiú komolytalanságán keresztül a mai társadalom folyamatos szerepjátszása is tükröződik bennük.
A karakterekre sem lehet panasz, hiszen a mozi találóan és érzékenyen ábrázolja őket. Joseph Gordon-Levitt szinte fürdőzik Jon szerepében, kisfiús bája és kedvessége remek fűszert ad a kigyúrt, pornófüggő srác figurájának. Játéka tökéletesen érzékelteti azt a pontot, amikor az érzelemmentes, csapodár fiú megáll egy pillanatra, és komolyan elgondolkodik a miérteken. Abszolút hihető, giccsmentes útkeresést látunk, amely során Jon szép lassan, egyenként levetkőzi szorongásait, problémáit és negatív tulajdonságait.
Az akaratos, szőke Barbara karakterét valószínűleg senki sem tudta volna jobban eljátszani, mint Scarlett Johansson: a színésznő újra régi önmagát idézi, gyönyörű és vibráló jelenség a vásznon. Julianne Moore tündéri, mint mindig, kedves lénye miatt a film második fele sokkal érzékenyebbé és finomabbá válik. A pálmát azonban egyértelműen Tony Danza viszi, aki fehér atlétában, a tévé előtt üvöltözve tanítja Jont az életre – rendkívül szórakoztató figura.
A Don Jon mondanivalójának lényegét Jon folyton mobilozó, nemtörődöm kishúga fogalmazza meg – a lány egész idő alatt egyetlen egyszer szólal meg, mégis velősebb megállapításnak ad hangot, mint bármely hatásvadász, világmegváltó elmélet tenné. Az ilyen merész és tiszta megoldásoktól válik ez a film értékesebbé, mint a többi hasonló alkotás. Joseph Gordon-Levitt nem akart mást, csak sallangmentesen mesélni egy aktuális és merész témáról. Nos, sikerült neki.
