Mindig különös figyelemmel várom az új magyar filmet, még ha ez manapság inkább csak térdcsapkodós vagy annak szánt vígjátékot is jelent. Hiszen az mindig látlelet, leltár, tükör is egyben. Még akkor is, ha ezt mostanság annyira nem veszik komolyan. De úgy szóltak a hírek, hogy Dyga Zsombor új mozijába már a való élet iróniája is beleszólt, s így ez a szkeccsfilm több lehet laza poénok sorozatánál. Vagyis a nézőbarát felszín értelmes tartalmat takar.
Nos, takarni valóban takar, csakhogy teljesen és légmentesen. Tíz történetről van szó, ám talán helyesebb lenne jelenetről beszélni vagy inkább történetkezdeményről, morzsáról.
Kis emberek nagy ügyei, ekként szól a reklám, s mindegyik közepén egy kanapé. A mindennapi élet elengedhetetlen kelléke, legfőbb színtér és titoktár. Itt szeretünk, békülünk ki, itt vallunk magunkról, és itt nyúlunk el, ha már nagyon nem bírjuk tovább. Aki a kanapéról nem tud mesélni, az semmiről sem tud.
Az angol cím (mely egy utazási formát takar, de erről egy szó sem esik a filmben) helyett talán célravezetőbb lett volna a Kanapémesék, de talán úgy vélték a készítők, hogy akiknek szól vagy szólna a film, azok mind beszélnek angolul. Mert ez színtiszta minőség lesz, sznobok figyelem. Mindezt erősíti, hogy a legjobb magyar színészek vonulnak fel a jelenetekben, és tényleg nem rajtuk múlt, hogy a névsorolvasás nem lett több puszta névsorolvasásnál. Hiszen épp az hiányzik, aminek húznia kellene a filmet. A jó és sokrétű szöveg.
Azt már az ötlet kipattanásánál biztosra lehetett venni, hogy javarészt statikus, színházszagú jelenetekről lesz szó, mert a kanapét nehéz kivinni az utcára. Egyszer megpróbálják, méghozzá Párizsban, Jim Morrison halálának estéjén, de ettől máris hiteltelenné, mondvacsinálttá válik az egész (kanapé egy utcán?). Vagyis az operatőr nem tesz, nem tehet majd túl sokat hozzá a filmhez, a vizualitás háttérbe szorul, hol segít (Dramaturgia), hol pedig sután tévéjátékosítja (A pokol kapuja).
Azaz a láthatóan kis költségvetésű filmet egyedül a szöveg menthetné meg. A kis történetek elevensége és nagyszerűsége. És ezen is bukik el. Ugyanis nem mindenki Carver vagy Bukowski, hogymegtalálja aminimalista történetek maximális teherbírását. Nem mindenki képes megsokszorozni a szavak jelentését. Az egyszerűségbe belepréselni az élet velejét. Van, amikor a jelentéktelen jelentéktelen marad. És ha erőltetjük, még izzadságszagú is lesz. És sajnos ebből van több.
Az egészen jelentéktelentől a Szeszélyes évszakok színvonalát idéző laposságokig ível a kínálat. Csak három jelenetben csillanmeg valami féle írói lelemény (Terápia, Dramaturgia, Folt folt hátán), ám itt is csakhamar erőltetetté válik az egy szem ötlet előre látható végkifejlettel. Ezek a történetek sem magukban, sem egymásba fűzve nem képesek arra, hogy bármit is továbbgondoljunk, bármit is elraktározzunk belőlük.
Hangulatok, életmorzsák sorakoznak, nem túl izgalmas kukkantások ezek mások nappalijába. Fontoskodó arccal előadott semmiségek, amelyek ráadásul nem felemelik, hanem lehúzzák egymást. Még a közepes is gyengének tűnik, kiugró pedig egyáltalán nincs. Inkább csak a kínos, „így élő ember nem beszél” élménye jön elő, főként abban a jelenetben, mikor is három fiatal beszéli meg szép, kerek, artikulált mondatokban, hogy most bizony édes hármassal ütik agyon az időt. Kacérság és bujaság helyett könyvelőszex. Még csak mocorogni sem kezd bennünk a vágy.
Mint ahogy annyi rendezői fifika sincs, hogy mindebből legalább valami elfogadhatót tálaljon. Hogy legyen már legalább valami fűszer a levesben, ha már csont nem jutott. Mintha folyton a legkézenfekvőbb megoldást találták volna meg. Ha valaki asztalra gondolt,máris hoztak egy asztalt. És ebbe a nagy találékonyságba bele is nyugodtak. Ezzel csak nem lehet melléfogni. A néző pedig csak ül, és látja, hogy ez bizony nem is több, mint mozgó képek sorozata. Filmnek hívni megbocsátható túlzás lenne.
