A Holdhercegnőtől mindenki mást várt. Pedig ez sem kevés: a látvány gyönyörű, a jelmeztervező nagyon tudja a dolgát, sok a hazai helyszín, és végre nem kell morfondírozni azon, hogy fog-e félni a gyerek film alatt.
Csupó Gábor filmjét unalmasnak bélyegezte a külföldi kritika, nyilván mert szemkápráztató harcjeleneteknek, de még borzongató skizofrén epizódoknak is híján van. Ebben a filmben nem esnek egymásnak fura lényekből álló felbőszült hadseregek, a főhősnő meg valóban jószívű és bátor, és nem morfondírozik azon, hogy talán mégis a sötét oldalhoz tartozik. Már csak azért sem, mert most nem a jó és a rossz küzd egymással, csupán két gőgös, büszke család marja egymást kitartóan. Ami viszont valóban tény, hogy a gyerekeknek szóló fantasyk annyira elhúztak mostanában, hogy a Holdhercegnő tényleg sokkal szelídebbnek és ártatlanabbnak hat az átlagnál.
Az alapsztori, - mely Elizabeth Goudge könyvén nyugszik - viszonylag egyszerű: egy tizenhárom éves árva kislány zord nagybácsijához (Ioan Gruffudd) kerül habókos nevelőnője (Juliet Stevenson) kíséretében, ahol egy mesekönyv segítségével belecsöppen két család több száz éve tartó, mitikus ellenségeskedésébe, és megkísérli megállítani, hogy a civakodókat sújtó átok beteljesüljön.
A kislány segítője egy erdei tündérhez hasonlító lény, Loveday (Natascha McElhone), akiről kiderül, hogy valaha a morcos nagybácsi menyasszonya volt, de őket is elválasztotta a családi gyűlölködés. Dakota Blue Richards, aki nemrég még az Arany iránytűben volt bájos, rettenthetetlen, árva kislány (első filmszerepére teljesen ismeretlenül tízezer jelentkező közül választották ki nyílt szereplőválogatáson annak idején) most egy nagyon hasonló karakter megformálásával folytatja pályáját: a Holdhercegnőben ismét árva, ismét vakmerő, és ismét roppant elhivatott. Ja, és a loknijai, meg a ruhái megint olyan tökéletesek, hogy abba minden nőnemű gyerekszínész belesápadhat.
Ebben a műfajban mindent a látvány visz, David Eggby operatőr és Julian Rodd vágó nagyszerű munkát végzett: az éjszakai és nappali jelenetek mintha más világban játszódnának, és a tiltott zóna, az erdő birodalma is egészen különös atmoszférájú helynek hat. A jelmeztervező is remekelt: gyönyörűek a főhősnő pasztellszínű, tornűrös, virágos selyemruhái és a holdhercegnői gótikus bársonyruhák egyaránt, a preraffaelita festményeket idéző vörös fürtök is festőien vannak megregulázva, sőt olykor némi humor is van a ruhákban, Loveday (erdőben zilált) szépségét még a kócos frizura és az előkelően pöndörödő nemezgallér is egyben tartja valahogy, a hebrencs, harcias nevelőnő szafari-ruházata és fegyverként használható esernyője pedig telitalálat.
A Holdhercegnő akkor válik igazán izgalmassá, ha megpróbáljuk beazonosítani a hazai helyszíneket, hiszen a mozi (meglehetősen alacsonynak számító költségvetéssel) nálunk forgott. Speciális effekt nincs sok, de ha mégis akad, valóban látványos: például az utolsó öt percben - hasonlóan a Híd Terabithia földjére című filmhez - történik egy látványos dimenzióváltás, mintha csak egy mágikus, párhuzamos világ nyílna meg egy pillanatra.
Ami kicsit problematikus, az a humorérzék hiánya: a Fecsegő tipegők szürreális humora után a Holdhercegnő általános heroizmusa kicsit merevnek hat, a böfögős poénok pedig meglepően laposnak. De aki szereti Csupó Gábor filmjeiben azt, ahogy a hétköznapi környezet hirtelen megmutatja a varázsos arcát is, ne hagyja ki.
