Almási Tamás filmje a rendszerváltó évekről szól, ami egy dokumentumfilmnél tök jó. Csak az a baj, hogy ez egy játékfilm. És persze Almási jól ért a rendszerváltás tömeglélektanához, amit dokujaiban már többször is megmutatott. Csak hogy ez egy játékfilm. Csak azokat a párbeszédeket írta volna meg valaki...
Kisféregháza-alsóra, ahol még a kerti kutat is cigánygyerekek csüngik, olasz üzletember érkezik, aki maga a csupa nagybetűs lehetőség. Mario (Franco Nero), dottore, pedig maga a megváltás. A falu nagy többsége megelégszik a ténnyel, hogy állása van végre, kivéve Verát (Nyakó Júlia), akinek a jólét és a szerelem összemosódik. Hogy neki miért is tetszik Olaszország és ez az olasz férfi, a homályba vész. A dolgok persze otthon, a munkahelyen és magában a főszereplőben is rendezőtgetnek egy kicsit.
Egy szem jó oldala van ennek a filmnek, ez pedig a közeg, amibe belehelyezik azt. Még ha a tálalás néha nem is a legmegfelelőbb, például az első snitt - kocsmában ülő fószer: "Mikor halt meg Kádár? Két-három éve?" - így önmagában nem túl életszerű. No tehát a mackófölsős, zsiguliról kvaterkáló "italbolt"-töltelékek, akik kisfröccs közben vagy éppen flippert ütögetve beszélik meg az endéká ügyeit, megfelelően exszocialista képet fest körülöttünk, természetesen atlétatrikóban. Jól indul tehát a korrajz, akár csak a Csinibaba féle "Két Bambit kérünk szívószállal!" hangulat.
A feldobott magas labda azonban nem száll messzire. A forgatókönyvvel ez a film sem bajlódik sokat, a rengeteg eröltetett 8-10 másodperces jelenet messze áll az egészséges dramaturgiától. A párbeszédek sem sikerültek a legjobbra, a néhány odavetett mondat gyakran rosszabbá teszi a képsorokat. Számos pont homályos marad a filmben: ki volt Mario elődje? Miért kellett elmennie? Volt valami szerepe az ő színre lépésének? Ha csak a helyzet misztifikálása, akkor nem nagyon sikerült. Nem csodálkoztam. És úgy egyébként is - nem sok érzelmet képes kiváltani a film. Nem döbbenek meg, nem fordul ki gyökerestül az életem, nem haragszom, nem vagyok boldog; egész egyszerűen semmi. Értem, miről akar szólni a stáb, értem, hogy az emberek a megváltót hitték a Nyugatban, és értem, sőt tapasztalom, hogy ezt kár volt. Mégis - a napjainkban játszódó epilóguson kívül, ami szerintem vicces - jelen film sokkal kevesebb intelletuális és érzelmi hatással van mindenkire, mint a rendező remek dokumentumfilmjei. Cipész a kaptafánál.
