Mindenekelőtt szögezzük le, Jo Nesbo 2008-as regényének moziváltozata lendületes, fordulatos, szórakoztató darab, ha nem is hagy túl mély nyomokat maga után, nem elfecsérelt idő megnézni. Voltaképpen itt be is fejeztem a mondandómat azon kedves olvasóknak, akik még nem látták: tessék elmenni, megnézni, utána majd tárgyalhatunk. Attól tartok ugyanis, hogy a következők a kedvüket szeghetik – azt persze megígérhetem, bár nem lesz könnyű betartani, hogy semmi olyat nem fecsegek ki, ami csökkenthetné a mű(vek) élvezeti értékét.
Egy regény filmmé farigcsálása – az esetek számottevő többségében; ha jár hozzáadott értékekkel, ha nem – kényszerűségből elvesz az eredeti tartalmakból, már ha fabatkát is ér az a regény, hisz mondjuk kétszáz oldalnyi sűrű szöveget aligha lehet másfél óra alatt képekben elmesélni. Felolvasni sem megy ennyi idő alatt. Ez adottság, igazodni kell hozzá. A gondok kivétel nélkül ott adódnak, ha az adaptáció abból vesz el, ami már az alapműben is inkább megerősítésre szorulna. Egy krimi esetében egyenesen végzetes, ha ez a valami a bátorság – még ha csak az alkotói bátorság is. Itt pedig sajnálatosan erről van szó.
Nesbo a Fejvadászokat melldöngetve kezdi, s hosszan aszerint is viselkedik, de a végére, az amerikai filmek dramaturgiájából átvett nagy csavarral visszafarol az egészből, épp, mint a körmét teátrálisan reszelgető kis nyuszi, aki az oroszlán láttán beismeri, hogy addig hülyeségeket beszélt.
Azért valamennyit elárulhatunk a kétségtelenül fordulatos történetről, azt jelesül, hogy egy alacsony termetű ember – voltaképpen közszájon forgó, ám politikailag bizonyosan inkorrekt – komplexusain nyugszik, pontosabban nem nyugszik. Roger már eleve azért nagymenő a szakmájában (a fejvadász az ő estében HR szakembert takar, az ellenfelénél pedig szökevények felkutatására szakosodott ex-kommandóst), mert a töpörtyűségét (168 cm, Skandináviában) kompenzálja, nem lehet második helyezett egy olyan versenyben, ahol az első adott esetben százkilencven. A kisember persze extraklasszis csajt is akar, s csak egyféleképpen gondolja megtarthatni, pénzen. Így nem elég a topfizetés, a fáradságos műkincsrablást is űznie kell: Nesbo dicséretére legyen mondva, nem ebből lesz a baj.
Szövögeti, szövögeti – végig színtiszta kocsmai nívón, ami persze nem nagy baj – ezt a politikailag problémás felvetését, s ki is bukik egy csomó, hasonlóan kínos következmény mindebből, de ezt kevésnek találván Nesbo egy börleszkbe csavarodó üldözést illeszt középre, ami – szerencsére – ki is teszi a teljes tárgyalási szakaszt; ebben aztán van minden, főként szerfelett mulatságos ízetlenkedés. A film is leszáll vele szó szerint a klotyó legmélyére, csak sajna előbb jön föl onnan, mint a regény. Pedig az az igazság, hogy mindketten jobban tették volna, ha ott maradnak. Mert hiába mondom én azt, hogy megértem, ha egy film nem akar hosszasan és realisztikusan mutogatni például egy mezőgazdasági gép villájára felnyársalt kutyát, de attól még az odakívánkozna, miként a slozibeli ügymenet fináléja is.
Ugyanakkor Nesbo sem különb a Deákné vásznánál, illetve filmeseinél: törpéje (ő mondja, dehogy én) torz gondolkodásának számos folyományából egész csinos kalamajkát kerít, aminek a végén minden perverziónkban kielégítve dőlhetnénk hátra, amikor elszégyelli magát, s gyorsan a konvencióknak megfelelő karokba tereli minden játékban maradt szereplőjét – ez pedig egyfelől marhaság, másfelől gyávaság. Amihez a szokatlanul gyenge színészek – inkluzíve a nagy sztár: Nikolaj Coster-Waldau – is hozzáteszik a magukét.
Marhaság akkor is, ha végig kocsmai/konyhai pszichologizálásban vagyunk. Gyávaság akkor is, ha e végső csavar tökéletesen elvégzi a feladatát, és valóban leesik az állunk (a film láttán sajna nem annyira, mint olvasva). Így végezvén pedig az egész addigi bátorsága már csak ízetlenkedésnek tűnik, s tényleg rossz ízű politikai inkorrektségnek.
A mozi egy ponton mégis hozzátesz valamit a könyvhöz; egyáltalán attól, hogy képeket használ, többet mutat, mint Nesbo legkevésbé "skandináv" krimije.
